Mielőtt elkezdenéd, pár infó: 

- Ez a Kuroshitsuji / Black Butler című animének a folytatása

- A szöveg teljesen saját

- Az első 6 részt itt találod

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

7.rész: A komornyikja bosszút áll

Másnap reggel Ciel még mindig nem tudta kiverni a fejéből az álmát, de igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Szokás szerint Sebastian keltette, de már Lizzy is ébren volt.
- Jó reggelt Ifjú Mester!
- Túl korán van még….
- Ciel! Hát felébredtél! Ma is iskolába kell menned igaz?
- Igen… ma is.
- Ez olyan igazságtalan…. végre együttleheték a vőlegényemmel, erre most meg olyan helyekre mész mint az iskola.
- Sajnálom Lizzy, de nekem erre most nincs időm! –mondta majd elindult kifelé az ajtón, Lizzy pedig utána.
- Tudom már! Én is abba az iskolába fogok járni ahova te!
- Kis asszony, kérem hagyja az ifjú urat nyugodtan reggelizni .
- Na de Ciel, mikor mondod el a titkodat? – kérdezte Elizabeth, mire Ciel sóhajtott egy nagyot, oda lépett Lizzyhez, és feltűrte a pólóját hogy megnézze a sebét.
- Remek, szépen gyógyul.  Ha akarod már ma elmondom neked a titkomat iskola után….
- Rendben, már alig várom!
- Semmi örömteli dologra ne számíts…. –mondta majd elindultak Sebastiannal az iskola felé.
- Sebastian, mire hazajövök Lizzy aludjon. Rendez egy két személyes romantikus estét.
- Megadja a módját…..
- Nem kértem a véleményedet, csak csináld.
- Értettem. – mondja csak, mivolt az a tegnap esti álom, ami úgy felzaklatta?
- Nem érdekes…. csak egy álom volt! – mondta, mikor megpillantotta Lisat. Sebastian el is ment már mellőle.

Na, most megkérdezem tőle, és nem hátrálhat ki a válasz elől…. olyan érzésem van, mintha már rég óta ismerném őt. A bolondját járatja velem…
- Lisa! Magyarázattal tartozol!
- Miért is?!
- Miért voltál tegnap éjjel a házunknál?
- Szamárságokat beszélsz….. nem voltam a kastélyod közelében!
- Ne hazudj nekem! Láttalak!
- Mi jogod van megkérdőjelezni egy Of Queen szavát?!
- Ne szórakozz, mond meg, mit kerestél ott, és még is ki vagy te?
- Ne kérdez többet! Nem fogok semmit se elárulni neked, ugyan is nem tartozik rá egy gyerekre, főleg nem egy olyan ostobára mint amilyen te vagy!
- Megállj Lisa! Lisa! – kiabált utána Ciel, de a lány, mintha meg se hallotta volna, csak ment előre, befelé az iskola kapun ügyet sem vetve Cielre. 
Még is mit képzel magáról ez a lány? Az Of Queen címe semmisé vált akkor amikor elvették tőle az erejét…
- Már megint, semmi tisztelet sincs benned! Ne hogy azt hidd, hogy ma is megúszod! –jött a tegnapi hármas, hogy meg tanítsák Cielt, hogy még is hogy kell beszélni egy hercegnővel.
- Menyetek innen, ti Of Queen házőrző kutyái! – utasította őket Ciel, mikor rájött hogy halandóként ő is a királynőt szolgálta.
- Nem hinném hogy jogodban áll bennünket sértegetni! – szólt a hármas,  amikor megérkezett Rayne.
- Nocsak nocsak, a tegnapiak már megint balhézni akarnak! Bemutatkozattok egyáltalán már egymásnak?
- Nem érdekelnek ezeknek a patkányoknak a nevei! –jegyezte meg Ciel.
- Vigyáz a szádra grófocska, ne feled mi többen vagyunk!
- Hát aztán!
- Na! Hagyjátok abba! Inkább mutatkozzatok be egymásnak!
- Tudják jól hogy mi a nevem, csak én nem ismerem őket, így tehát akinek bekel mutatkoznia az nem én vagyok…. – mormolta maga elé Ciel, mire Rayne-től pár szúrós pillantást kapot válaszul.
- Én Robin vagyok, ő ott Chester, és Homer. Megfelel?
- Természetesen! Most kérlek titeket, mennyetek órára!
- Mért neked nem illene órára menned Rayne?
- Ah, mostantól Rayne  tanár úr! Ugyan is, mostantól én oktatom az első éves diákokat. – mondta, mi közben megveregette Ciel vállát, a három felsőéves pedig elindult a dolgára.
- Ó, igaz is Ciel! Milyen hangszert választottál?
- Hangszer? Hegedűn játszok….
- Nem is gondolkodtál még rajta?
- Mi csodán?
- Azt hittem, hogy ha Sebastian a komornyikod, akkor könnyebb dolgom lesz veled, de látom ezt a munkáját is hanyagul végzi…
- Miről beszélsz?
- Mára kellet volna választanod, hogy gitározni vagy dobolni szeretnél.
- Valóban.  Mindegy…. a döntésem úgy is valaki mástól függ.
- Azt ne mond hogy…. – kezdte el, mire Ciel gyilkos pillantásával szembesült, és inkább el hallgatott.

*Első óra: Tehetséges démonok*
- Noshát, kedves gyerekek, én leszek  zene tanárotok, hogy az emberi nyelven fogalmazzak. Nem kell bemutatkoznotok, a tanárotok már mindenkit bemutatott, sőt vannak itt olyanok, akiket személyesen is ismerek. – mondta Rayne, aki tanári minőségében állt a diákok előtt. –  meg  kérnék minden olyan diákot, aki a gitárt választotta hangszeréül, fáradjon ki ide, és vegyen el egy gitárt a tábla elől. – Ciel körbe nézett, Lisat figyelte hogy mit választ, hiszen a lánnyal akart maradni, hogy megfigyelhesse, csak hogy Lisa is Cielt nézte, mivel a lánynak viszont az volt a célja, hogy ne egy órán legyenek. Mikor meglátta hogy Ciel nyugodtan üldögél, úgy gondolta hogy dobolni fog, ezért elindult a gitárért, erre persze a gróf is felkelt, és elvett egy gitárt a tábla másik oldaláról.
- Nem adod fel, igaz? – kérdezte Lisa Cielt.
- Úgy van, nem fogom feladni, szóval jobban jársz ha elárulod amit tudni akarok.  – válaszolta majd leült.
- Oké, mindenkinek sikerült választania? Rendben van, akkor akik gitárt választottak, azok vonuljanak a terem hátsó részébe, begyék elő a gitárt a tokból, és üljenek le! Akik pedig dobolni szeretnének, jöjjenek a terem elülső végébe, és üljenek le egy dob elé, és várjanak. – el telt egy kis időbe mire mindenki el helyezkedet. Rayne ekkor minden kis démon diák elé egy egy oldalas kotta lapot rakott.
- Ezt az óra végére profi szinten el kell tudnotok játszani!
- Mi?! Megörültél?  Hogy tanuljak meg hibátlanul eljátszani egy egy oldalas kottát, ami tele van ráadásul nehéz elemekkel?
- Maradj már csöndben te idióta! Ez a démonok világa, nem a süss fel napot fogod játszani…. – súgta neki Lisa.
- Akkor sem vagyok képes eljátszani.
- Jaj, ne hisztiz már annyit! Démon vagy, nem?!
-Na, akkor kezdjétek! – adta meg a végszót Rayne. A végére Ciel is megtanulta eljátszani az elé tett kottát, sőt, még élvezni is volt ideje zenei játékát.
- Nocsak nocsak, a kis hiszti kriszti még a végén elkezdi élvezni a gitározást! – jegyezte meg Cielnek Rayne.
- Fogd be! Persze hogy sikerült, még is csak a Phantomhive család feje vagyok!
- Na…. nem illik így beszélni egy tanárral, és ne feled! Ebben a világban, csak simán Ciel vagy.
- A szívében, mindig Ciel Phantomhive marad! – szólalt meg Lisa.
- Igaz is, Ciel…. – a csengő félbe szakította a mondatát. Majd Ciel is, és minden évfolyam társa Mozgástan órára sietett.
*Második óra-Mozgástan*
- Mi? Ez csak valami vicc? Mit keres ez itt? – kiáltott Ciel mikor meglátta újdonsült Mozgástan tanárát.
- Ó, nocsak, nem hittem volna hogy pont ezt az osztályt kapom! Üdvözöllek titeket, a démonok világában, én leszek a Mozgástan tanárotok.  A nevem Sebastian Michaelis! 
- Sebastian! Miért hagytad Lizzyt arra a féleszűre, és mit keresel te itt egyáltalán?
- Kérem ne zajongjon, éppen órát tartok, ha nem látná!
-Ó, valóban…. elnézést hogy meg zavartam a tanárurat.
- A mai órán, még csak könnyű feladatokat kell csinálnotok, mint például körbe futni az iskola területét  10X egy másodperc alatt.
Ez se normális…. 10 másodperc alatt egy ilyen nagy épületet? Lehetetlen!
- Persze, aki emberként nem futott sokat, annak nehézséget fog jelenteni ez a 10 kör. De reménykedek, hogy emberként is mindenki nagyon sokat sportolt.
- Megöllek te szemét…..! – durmolta Ciel maga elé, mire Sebastian csak még szélesebben mosolygott.
- Akkor kezdjük! 1….2…..3…. éééés INDUL! – mondta ki a végszót, mire a diákok őrült módjára rohantak előre.  Egyedül Ciel kocogott a végén, 1 kör lemaradással. Mikor a 3 körét futotta (mások a 4.-t) és Sebastianhoz ért, Sebastian a fülébe suttogta:
- Kicsit gyorsabban grófom, még a végén szégyent hoz a Phantomhive névre!
- Fogd be Sebastian! Nem fogok szégyent hozni a nevemre, a legjobbat nyújtom!
- Lehet hogy az eben a világban nem elég, egy körrel le van maradva a többitől, és nem leszek könyörületes magával.
- Nem is vártam tőled! – válaszolta, mire fel gyorsított, és behozta lemaradását, és együtt haladt a többivel 3 kör ereéig. De a 6 körnél már nagyon kimerült volt, ezért le lassított, amivel két kör hátránya lett. A többiek már Sebastiannal várták bent a „célba” mikor ő még csak a 9. körét futotta.
% Nem hittem volna hogy ilyen nehezedre esik majd a futás Ciel %
= Nocsak gazdám, van ami még önt is kimeríti =
Nagy nehezen lefutotta a maradék két körét. Mikor oda ért Sebastianhoz, fáradtan borult a fűre.
- Te szemét! Van fogalmad róla, hogy elfáradtam! Éhes vagyok…. fáradt is vagyok! – panaszkodott Ciel komornyikjának, amivel épp az ellenkező hatást váltotta ki. Sebastian széles vigyorral nézett vissza rá. – látom te jól szórakozol! – jegyezte meg Ciel, mikor észre vette azt a gúnyos mosolyt Sebastian arcán.
- De hogy is gazdám, csak öröm nézni, hogy ilyen jól érzi magát az óráimon. De kérem, most már keljen fel a földről! – mondta, majd a kezét nyújtotta felé. Kissé feltűrte a ruhája ujját, épp annyira hogy Ciel lássa a kézfején lévő jellett. Cielnek fogalma sem volt, mire akar célozni evvel komornyikja, az egyetlen dolog ami eszébe jutott, hogy az üzenete az az, hogy épp eleget szenvedett ő is azért, amiért nem emésztheti fel a lelkét, ennyi igazán kijár neki, ez Sebastian bosszúja.

8.rész. A komornyikja lelepleződik 

Az órák után Ciel az iskola kapuja elé ment. Sebastianra várt, aki éppen a könyvtárban segített pár diákjának . Épp akkor jött ki a kapunk Lisa is. Kikerülhette volna Cielt, de esze ágába se volt elkerülni a találkozást.
- Ciel! Reméltem hogy lesz még ma alkalmunk beszélni.
- Lisa….
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled, a reggeli viselkedésem miatt, jogos a kérdésed, de a választ sajnos nem adhatom meg.
- Lisa ne játszd ezt! Jutott volna eszedbe ez akkor amikor….
- Nem engedhettem hogy te bűnhődj az én ostobaságom miatt! Kérlek Ciel, hagy ezt a témát!
- De hát Lisa!
- Sajnálom kicsi grófom, de érd be ennyivel! – mondta, majd elment.
Milyen nevetséges beszélgetés volt ez már megint! Bele se kellet volna kezdeni…
Közben megérkezett Sebastiannal.

- Sebastian! Remélem mielőtt eljöttél hogy kinevess, végeztél az otthoni dolgaiddal! 
- Természetesen Úrfi. Elizabeth kisasszony aludt amikor eljöttem, és meg kértem Grell-t hogy gondoskodjon róla, hogy ez a továbbiakban is így legyen.
- Értem, akkor siessünk mi is gyorsan haza, mert ki tudja mi marad a kastélyomból. – mondta sürgetően Ciel, mire Sebastian ölbe vette, és már ott sem voltak.  Mire hazaértek Lizzy már valóban ébren volt, és Grell sem volt már a kastélyban.  A kastély viszont tényleg teljesen átalakult.  Gyönyörű hold fény színű lámpa világított, és a lépcső mindkét oldalát kék színű masnik díszítették.  A masnik közepén pedig egy rózsaszín szív volt, a plafonon apró csillagok villogtak, amik az emberek szemében teljesen valóságosnak tűntek, sőt még a kezdő démonoknál is olyan hatást keltett, hogy képesek lehozni a csillagokat. De a tapasztalt démonok , akik sokszor gyönyörködtek a csillagok igazi fényében, tudták hogyan lehet hamis csillagokat „varázsolni” a plafonra. Ciel és Lizzy viszont teljesen elhitték az átverést.
- Sebastian most már elmehetsz! – mondta, majd közelebb hajolt hozzá – Szép munka! –suttogta füleibe elégedett hangon, mire Sebastian meghajolt és távozott.

- Hölgyem, szabad egy táncra? – nyújtotta Ciel a kezét menyasszonya felé, aki boldogan bele helyezte kezét vőlegényéjébe. 

Milyen idióta elfoglaltság, és még is milyen szórakoztató hogy tudom hogy ez az utolsó.
- Ciel, valami baj van? Olyan bánatosnak tűnsz!
- Nem, semmi bajom, épp ellenkezőleg jól érzem magam, ahogy mindig amikor veled vagyok! – mondta, majd egy erősen improvizált molyost csalogatott az arcára.
- Miattam nem kell ám…
- Lizzy, semmi baj, jól vagyok! – ismételte el, elég megy győzően a hoz,  hogy Elizabeth elhiggye neki, így nyugodt szívvel folytatta a táncot vőlegényével, aki lélekben egyre nyugtalanabb lett, bár ebből Lizzy semmit sem vett észre. A tánc után az asztalhoz ültek, vacsorázni. Ciel nyilvánvalóan ezt is csak színlelte, az ételeknek nem érezte az ízét, olyan volt ez neki, mintha egy ember a levegőbe harapna bele.  Majd mikor végeztek a vacsorával, nem volt hova menekülni, eljött az igazság pillanata.
- Ciel, akkor most elmondod, ugye? – Ciel bólíntott.
- Emlékszel még arra a napra igaz?
- Melyikre?
- Arra a napra, amikor London lángokba borult, amikor a szüleim meghaltak a tűzben?
- Persze hogy emlékszem.
- Aznap egyességet kötöttem valakivel, valakivel, akit te is ismersz,  aki most a komornyikomként dolgozik….
- Szóval akkor Sebastianról van szó?
- Pontosan. Csak hogy Sebastian koránt sem az, akinek látszik. Sebastian nem ember, ha nem egy démon. Az nap az egyesség értelmében, ami köztem és közte köttetetett köteles mindaddig a megvédeni és követni a parancsaimat, míg bosszút nem állok a szenvedéseimért, és a szüleim halálán. Akkor ugyan is, Sebastian megkaphatja munkája gyümölcsét, a lelkemet! Viszont, mikor a bosszúm beteljesedett, Sebastian, nem emészthette föl a lelkemet, egy másik komornyik miatt, akit Claude-nek hívtak.  Az mellette álló grófot Alois Trancy-nak hívták.  Ez egy hosszú történet, de a lényeg az, hogy a végén Claude-nak és Sebastiannak össze kellet  csapnia a lelkemért. A kettőjük közti harcban Sebastian győzött, így a lelkem őt illeti, de Alois szerződést kötött egy másik démonnal, minek értelmében démomként kell visszatérnem az életbe, hogy senki ne ehesse meg a lelkemet.
- Akkor te….
- Úgy van, nem vagyok ember, démon vagyok!
- Dé….démon?! Mit jelent ez….
- Teljesen más az én világom mint a tiedé, és a többi emberé, ezért jöttem el a kastélyból. Kicsit olyan vagyok mint az ember legendákban a vámpírok. Emberi lélekre éhezek, így a tiédre is, és Grell se a komornyikom, ha nem egy halálisten.
- Nem érdekel! Te akkor is az én vőlegényem vagy!
- Hát nem érted! Más vagyok mint te! Te a fényben élsz, én viszont a sötétségben! Ne legyél naiv! Démon vagyok,  és lelkekre éhezek! Nem vagy biztonságba! Két démon is a lelkedre éhezik, és itt van melletted egy őrült halálisten is!
- De eddig se tűnt fel!
- Mert igyekeztünk úgy játszani a szerepünket hogy ne tűnjön fel neked!
- Sebastian nem fog engem bántani, eddig is nagyon kedves volt velem!
- Lizzy, te tényleg nem érted! Nem Sebastian a veszélyes, ha nem én! Azt akarom, hogy holnap menny vissza a Phantomhive kastélyba egyedül, és amit most hallottál, azt felejsd el!
- De hát Ciel!
- Lizzy! Sajnálom, de nem lehet! Nem mehetek veled….- mondta, majd a szobájába ment. Lizzy szemeibe könnyek úsztak, amik végig gördültek sima arcán mikor Ciel halkan, alig halhatóan be csukta maga mögött az ajtót. Abban az ajtó becsukásban benne volt Ciel minden nyugodtsága, és minden fájdalma. 

*Extra* (semmi köze a történethez - Ciel szemszögéből írom, és az = jel utáni mondatokat Sebastian gondolja)

Másnap úgy döntöttem, még is csak vissza megyek a Phantomhive birtokra a menyasszonyommal.  Álruhába öltöztünk Sebastiannal. Megbeszéltem Lizzyvel, hogy a feltétele annak, hogy vissza megyek vele, az, hogy csak a három szolgám és ő tudhat a tikomról, senki másnak nem beszélhet róla.  Amit haza értünk, és beszámoltam arról hogy démon lettem, Elizabeth kitalálta, hogy rendezünk egy partyt annak örömére hogy hazaérkeztem. A három idióta persze boldogan mosolygott az ötletre, és együtt tervezgették a party részleteit, míg Sebastian gúnyosan kacarászott mellettem. Bizonyára tudta, mennyi kedvem van e hez  az egészhez.  Az ünnepségre Lisat is meghívtak, tulajdon képen, nem is értem, hogy miért.

-          Úrfi készen van? Elizabeth kisasszony szerint le jöhet, végeztek a kastély átalakításával.

-          Értem, akkor induljunk. – adtam ki a parancsot, majd egy nagy sóhajjal elindultam az ajtó felé. Tudtam mi vár rám az ajtó másik oldalán: egy világ, ahol minden rózsaszín, egy naiv világba, ahol minden jó. Milyen nevetséges így kidekorálni valamit, és ami még szomorúbb hogy ők tényleg jól érzik magukat így. Mindegy. Igyekszek jó képet vágni a dolgokhoz, nem akarom meg bántani Lizzyt, és ami még fontosabb, nem adom meg azt az örömet Sebastiannak, hogy ki nevethessen.

-          Ciel! Végre itt vagy! – meg ragadta a ruhám ujját, majd magához rántott. Már megszoktam, de hogy a lépcső második fokáról le rángasson, amikor ő a padlón áll, ez azért már túlzás!

-          Lizzy! Eressz….

-          Ifjú Mester! Örülünk hogy újra láthatjuk! – kiáltott Meyrin, Bard, és Finny. Akik amint megláttak,  rohantak elém, és meghajoltak. Milyen nevetséges: sosem merek rájuk bízni semmit, és most hogy démon vagyok, egyáltalán nincs rájuk szükségem. 

Pár perc azzal telt el, hogy mindenki engem ugrált körül ami eléggé idegesítő volt. Majd amikor békén hagytak végre, Lizzy rántott magával, hogy táncoljak vele.

-          Elizabeth, pihenjünk egy kicsit jó? – olyan szinten elegem van ebből a partyból…. pedig még csak 10 perce kezdődött. Ennek sosem lesz vége?

-          Rendben. Én is meg akartam már állni. Addig megyek, beszélgetek Meyrinnel a kertben. – bólintottam, majd Sebastian felé indultam, aki egy fehéren megterített asztal mellet ált, egy tálcával a kezében.

-          Ifjú Úr, csak nem elfáradt?

-          Na mit gondolsz…. persze hogy elfáradtam! Egész végig táncolnom kellet, és egy falatot nem ettem.

-          Igazán sajnálatos.  Az asztal szembelévő sarkán van egy pohár. Látszólag bor van benne, de igazából lélek keveredik az ízébe.

-          Egy ital, aminek lélek íze van? Mi lehet az? Mindegy…. – mondtam majd a pohár felé indultam. Mikor Lizzy berohant az ajtón, és újra táncolnom kellet.  E közbe egy ismeretlen alak a pohárhoz lépett, és valamit beleöntött. Gondolom semmi jelentősége, hiszen azt hiszi bor van benne, szóval most megyek, és megiszom.

*Fél óra múlva*

Úgy unom ezt az egészet. Szeretnék valami szórakoztatót csinálni…. Sebastian? Sebastian hol van?

-          Sebby? Édes kicsi komornyikom, gyere elő! – Sebastian e szavakat halva,  letette a kezében lévő tálcát, és gazdájához indult.

= Mi ütött az Úrfiba, hogy ilyen szavakkal csalogat?

-          Gazdám,  mit parancsol?

-          Vigyél a szobámba, unom már ezt a partyt.

-          Igenis. – mondta engedelmesen komornyikom, mire én a nyakába kapaszkodtam.

-          Sebby! Miért is ezt a nevet adtam neked? Sosem kérdeztem meg mi a véleményed róla? Hogy tetszik? – mondtam nevetve. Fogalmam sincs mitől lett hirtelen ilyen jó kedvem, de azt tudom, hogy azóta van, mióta megittam azt pohár valamit, aminek lélek íze volt.

-          Gazdám, jól választott, mint mindig.

-          Szerencséd! Buta komornyik! – mondtam, majd az orrára koppintottam. Mi ütött belém?!

Beértünk a szobámba. Sebastian szépen lassan az ágyra csúsztatott, majd elindult kifelé az ajtón.

-          Sebby már is indulni akarsz? Ne menj még…

-          De hát Úrfi, mindenki lent van….

-          Kérlek Sebby-chan!

-          Rendben…. Mit szeretne, mit csináljak?

-          Olvassál föl nekem!

-          Rendben, legyen! Mit szeretne, mit olvassak?

-          Királynőset!

-          Úrfi! Minden rendben van? – kérdezte kíváncsian komornyikom, és lassú léptekkel haladt felém. Meg fogta a homlokom, mire én elcsaptam a kezeit.

-          Ne szórakozz! Nincs semmi bajom…  semmi különlegeset nem kértem.

-          Nem hiszem, hogy lenne  királynős mesekönyvünk.

-          Akkor mesélj nekem fejből. Kérlek Sebby-chan!

-          Rendben legyen, mesélek önnek fejből.

= Démon vagyok, elég mesét halottam már

-          Akkor tehát: Egyszer volt, hol nem volt….

-          Sebby, fázok! Feküdj ide mellé, és itt folytasd a mesét.

-          Úrfi, ezt ugye nem gond….

-          Kérlek szépen, Sebby-chan!

-          Rendben, legyen! – sóhajtott fel, majd bekúszott mellém az ágyba. Hanyatt feküdt, és úgy folytatta a mesélést. Kíváncsi pillantásomat rávetettem.

-          Mi lenne, ha a mese közben, megpróbálna aludni?

-          Igyekezni fogok! Ígérem, Sebastian!

-          Jól van. Akkor tehát: Egyszer volt, hol nem volt….

-          Hol?

-          Ezt csak úgy mondják. Minden mese így kezdődik. Tehát akkor: Egyszer volt, hol nem volt… -

-          Sebby-chan?

-          Igen?

-          Hol?

-          Úrfi, szeretne mesét, vagy nem?

-          Bocsánat….

-          Tehát: Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy….

-          Sebby-chan!

-          Igen….

-          Kikel mennem ODA!

-          Mennyek ki önnel?

-          Tudod, félek egyedül kimenni. Kérlek….

-          Jól van…. – komornyikja, lassú bizonytalan léptekkel indult a mosdó felé.

-          Megfelel, ha itt kint megvárom?

-          Igen….

= Lent vannak a vendégek, és Elizabeth kisasszony is. Ha meglátják az Úrfit ilyen állapotban… nem azt nem hagyhatom! A szer hatása alatt van, amit az a nő az italába kevert. Tehát, csak valami olyasmi dolgot kell tennem, amitől felébred a szer hatása alól. Már tudom is…

-          Folytathatod a mesét Sebby.

-          Biztos mesét szeretne, Úrfi? – kérdezett komornyikom, majd szépen lassan, az ágyra szorított.

-          Hogy… hogy kéne ezt értenem, Sebby-chan?

-          Tudnák, a mesélésnél szórakoztatóbb  dolgot is….

-          Mint például?

-          Mint például…. – feljebb csúsztunk az ágyon, már Sebastian két lába is elfért az ágyon. Sebastian teste, szorosan simult az enyémhez. A szívdobbanásaim megszaporázódtak.  Hideg ajkai szép lassan közelítették meg az enyémeket, majd a végén egymáshoz értek. A szemem szorosan csukva volt.  Hideg csókjától liba bőrös lettem, és a hideg futkosott a hátamon. Még is mit képzel magáról, hogy csak így megcsókol?! 

Hirtelen, és erősen lendítettem a karomat, amit az arcához csaptam. Igen, megütöttem, ami észhez térítette, és leszállt rólam.   

-          Te szemét! Kihasználtad a helyzetet!

-          Én, de hogy is. A szer hatása alatt, vagy anélkül, de ön is akarta – nézett rám, azzal a perverz mosollyal az arcán.

-          Idióta! Akkor sem ált jogodban! Még is mit képzelsz  magadról!

-          Miért, nem tetszett önnek, mester?

-          Te szemét! Takarodj innen!

-          Yes, my lord!

9.éj: A komornyikja nyomoz 

- Elizabeth kisasszony, kérem  mennyen vissza a szobába.
- Sebastian! Ciel…
- Elizabeth kisasszony, hagyja most az Ifjú Urat, és pihenjen le!
- Rendben. – bólintott Lizzy, majd bement a szobájába.  Sebastian természetesen gazdája szobája felé vette az irányt. Mikor Ciel meghallotta az ajtó nyílását, kissé megijedt, hiszen úgy emlékezett hogy bezárta.
- Sebastian!
- Úrfi, csak én vagyok,  Lady Elizabeth a szobájába ment.
- Nem érdekel mit csinál Elizabeth. Ő már nem tartozik a bábuim  közé.
- Mit tervez Ifjú Mester, most hogy már bosszút állt?
- Miből gondolod, hogy tervezek bármit is?
- Hát ha egyszer még mindig szüksége van aktív bábukra….
- Pfff…. nem tervezek semmit sem.
- Értettem. 
- Sebastian,  én miért nem lettem olyan mint Alois?
- Mire gondol uram?
- Alois és az én múltam nagyon hasonlít,  és mindkettőnk múltja  a jövőt is jelentette számunkra, csak hogy….
- Csak hogy….
- Alois…. miért nem  elégedett meg Claude vele? Ő is a komornyik, miért én kelletem neki?
- Ifjú Mester maga olyan értékekkel rendelkezik, amiről Aloisnak fogalma sem volt, ez tette a lelkét olyan értékessé.
- Ostobaság az egész…. – mondta, majd hátat fordított és kinézett az ablakon.
- Valóban?
- Mire célzol?
- Semmire, gazdám…
- Ne szórakozz Sebastian! Mondjad ha mondani akarod!
- Valamit nem mondott el nekem arról a lányról….
- Nem tartozok neked elszámolással….
- Nem kértem hogy mondja el….
- Pfff…. Csak érdekes. Miért nem akarja hogy felismerjék….. – Ciel tartott egy kis szünetet, várta, hogy Sebastian válaszoljon, de komornyikja csak mosolygott, mintha mulatságosnak tartotta volna, gazdája bizonytalanságát. – Sebastian!
- Igen Ifjú Úr?
- Semmi….. indulj és néz utána annak a lánynak!
- Nocsa, nocsak. Még is csak érdeklődik a hölgy iránt?
- Nem. Csak nem szeretem amikor a bolondját járatják velem.
- Valóban?
- Sebastian… túl sokat beszélsz.
- Bocsánat!
- Most menj, és csináld amire utasítottalak!
- Yes, my lord!

= Célszerű lesz előbb a házához menni. Ott megtudhatom, hogy ki az a rejtés nevelő akinél lakik.

A komornyik Lisa házánál a egy bokor mögül figyelte a házat. Hamarosan a sötét ösvényen egy alakot látott. Biztosra vette, hogy Lisa az, és a sejtése beigazolódott. Amikor a ház közelébe ért, a ház ajtaja kinyílt, és a házból jövő fényesség elárasztotta a környéket. A nőnek csak a hangját lehetett hallani.

- Hol voltál ilyen sokáig? Már megint annál a fiúnál, igaz? Mit gondolsz, meddig tűrőm el, hogy annak a fiúnak a kastélyához járkálsz?
- Bocsásson meg, úrnőm! – Lisa meghajolt a nő előtt, aki egy ostorral a hátára csapott.
- Meg ne tudjam még egyszer, hogy ott jártál! Különben végig nézed annak a fiúnak a halálát! Ne feled, nálam van az Of Queen erőd, és anélkül, nem tehetsz semmit érte.
- Tudom úrnőm, emlékszem még az egyességünkre, nem akarom felbontani! Sajnálom…

= Egyesség? Két démon között? Olyan lehet amilyen az enyém és az úrfié? Nem!  Ez egy íratlan egyesség lehet, amiről csak ők ketten tudnak, és nem is szeretnék hogy bárki más megtudja.

- Jól van lányom! Állj fel! – mondta az ismeretlen, miközben szépen lassan Lisahoz sétált, felemelte a lány fejét.  – Okos lány vagy, ezt szeretem benned!  De ha már nem vesszem hasznod, akkor végzek veled! – Ciel mintha csak hallotta volna, riadtan ugrott ki az ágyból.
- Sebastian!

=Úrfi, miért épp most?!

- Igen, Úrfi?
- Se…. Sebastian! Semmi! Menj, és kutass tovább azután a lány után!
Nem tudom mi ütött belém….

- Igenis.  – Sebastian tehát visszament a bokor mögé. Lisa kint ült a ház kövén, amikor az a nő újra kilépett az ajtón.
- Lányom, miért nem jössz be?
- Nem vagyok a lánya…
- Szemtelen kölyök! Hogy mersz így válaszolni nekem! – a nő keze nagyot lendült, és óriásit csattant Lisa arcán.
- Az egyetlen, amiért magával vagyok, az az egyesség, és nem más! Nem az anyám, csak valaki, aki megkeseríti az életemet!
- Én vezettelek be a démoni világba, így én vagyok az anyád!
- Ne nevetessen! Maga csak egy hasznavehetetlen démon, ha nincs magánál az erőm! Szüksége van rám, így jobb  lesz, ha nem úgy bánik velem mint a kutyájával! Most pedig elmentem!
- Hova mész?
- Ahova épp kedvem tartja! Örüljön neki, hogy nem bontom föl az egyességet….
- Arcátlan kölyök… - Lisa az erdőbe ment, és nem foglalkozott nevelője szavával. Megunta, hogy szolgásat játszik, mi közben őt illeti a legnemesebb rang.  Sebastian utána ment.
- Mi annak a nőnek a neve? – kérdezte Sebastian Lisat, mi közben egy fa mögül lépett elő. Démon szemei világítottak a sötét éjszakában.
- Komornyik úr! Már vártam. A grófocska küldte utánam, igaz? Milyen kis kíváncsi… A nő neve Surfia. Legyen elég ennyi!
- Köszönöm a hasznos információt!
- Komornyik úr! Mondja meg a kis grófnak hogy üdvözlöm! – mondta mosolyogva Lisa.
- Átadom! – hajolt meg Sebastian, és már ott sem volt.

10.rész: a komornyikja kisegíti

 Másnap reggel, Sebastian ugyan úgy keltette Cielt mint máskor. De tudták mindketten, hogy van egy pár lezáratlan úgy, amit ma meg kell beszélni. Például Lizzy ügye. Cielt ez a dolog is nyomasztotta. Azt akarta, hogy Elizabeth elmenjen a kastélyából, több okból is, de nem akarta megbántani azt, akivel gyermekkorában olyan jó kapcsolatot ápolt. Bár úgy érezte tegnap már sikerült a szívébe vágni... ami igaz is volt. Lizzy egyedül érezte magát, és azon gondolkodott, mi lenne a megfelelő döntés. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni vőlegényét, de vele akart lenni.

-Úrfi. Jó reggelt! Ideje felkelni.
-Mint derítettél ki tegnap?
-A lány nevelőjének a nevét.
-Még is mit érünk el vele? Nem az volt az utasítás, hogy a lány nevelője felől kutakodj, ha nem a lány felől kellett információt szerezned.
-Csak hogy, nagyon úgy tűnik, hogy a hölgy között, és a nevelője között valamiféle egyesség van, és ez az egyesség kapcsolatban áll azzal, hogy miért a nevelője birtokolja az erejét és hogy miért nem fedi fel magát senkinek.
-Tehát az a nő a kulcsa az egésznek... hiába is kérdezném meg Lisát a dologról, valószínűleg nem válaszolna...
-Úgy gondolja?
-Ezt most miért mondod?
-Tegnap úgy tűnt hajlandó lenne önnek megnyílni
-Nem értem miről beszélsz... nem történt semmi különös tegnap
-Csak tegyen egy próbát... van egy olyan érzésem, hogy szerelmes a kisasszony - Sebastian arcán egy gúnyos mosoly futott át.
-Képtelenségeket állítasz. Beszéltél tegnap Elizabethel?
-Nem különösebben.
-Értem.
-Valami gond van, olyan gondterheltnek tűnik?
-Nem tudom mit kéne tennem... bizonytalan vagyok.
-Mire gondol?
-Elizabethel kapcsolatban, nem érzem mi lenne a helyes. Azt szeretném, hogy elmenjen, de azzal biztosan megbántanám... szerinted mit kéne tennem?
-Tőlem kér tanácsot?
-Kitől mástól? Jelenleg csak rád számíthatok...
-Úrfi?
-Mindegy. Beszélek Elizabethel. Nem tehetek mást... – mondta majd letette a teáscsészét, felkelt az ágyból, és kiment az ajtón, és befordul Elizabeth szobája felé, aki épp akkor lépet ki az ajtón. A kezében egy bőrönd volt.
-Elizabeth? Te meg mit művelsz?
-Tegnap azt mondtad mennyek el. Ha nem látsz szívesen akkor az a természetes, hogy elmegyek. Ne félj, nem beszélek senkinek arról hogy élsz, se arról hogy démon vagy. Tudok titkot tartani... és köszönöm, hogy itt lehettem, és hogy őszinte voltál velem. Megértem, hogy nem akarod, hogy egy emberi lény tartózkodjon a kastélyodban. Csak azt remélem, hogy boldog leszel, Ciel.
-Lizzy? Hiszen tegnap még nem akartad elfogadni hogy...
-Ciel... nekem az a legfontosabb hogy neked a legjobb legyen. Képes voltam felfogni, hogy te nem élhetsz úgy boldog életet, hogy én itt élek és mozgok. – Ciel ezekben a pillanatokban nem tudta eldönteni, hogy örüljön, hogy végre elérte amit akart, hogy Elizabeth bizonyára elmegy, vagy szomorú legyen, amiért újra egyedül marad. Amíg Lizzy velük volt, addig legalább volt egy ember aki a szüleire emlékeztette, valaki, aki a Phantomhive család tagja volt.
Bár nem igazán akarta beismerni, még saját magának se, de hiányzott neki, és bármennyire fájdalmasan érintette a tény, bekellet ismernie, szereti Lizzyt. Minden hibájával együtt, mindenek előtt Elizabeth az unokatestvére.

Viszont képtelen volt megszólalni. Képtelen volt bármit is mondani. Életében talán először, teljesen bizonytalan volt. Homályosan látta a dolgokat, és nem tudta mi lenne a helye lépés. Ez egyszerre volt idegesítő és kegyetlen.
Meg kell próbálni Sebastianra támaszkodni, ő segíthet. Gondolta. Majd eszébe jutott, hogy mi haszna lenne Sebastiannak segíteni neki.

-Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek... – szólalt meg Elizabeth, majd elindult az ajtó felé. Ciel mintha abba a percben fogta volna fel teljesen a dolgokat. A szeme tágra nyílt. Mondani akart valamit, de észrevette a háta mögött álló Sebastiant.
Sebastian! Biztosan okkal van itt. Nem lehet véletlen hogy pont most jött ki... – gondolta. Így hát nem szólt semmit, csak Sebastiant nézte, és várta a reakcióját.
-Kisasszony, hova készül? - Elizabeth visszafordult.
-Sebastian! Elhagyom a kastélyt, ahogy tegnap kértétek.
-Kérem, ne tegye! Tegnap az úrfi nagyon zaklatott volt. Adjon neki pár napot, amíg át gondolja dolgokat. Kérem, nézze el neki a tegnapi viselkedését. Ő se gondolta komolyan azokat amiket mondott, csak a kilátástalan helyzet hevében tette. Bocsásson meg neki!
-Se...Sebastian! – Ciel ledöbbent. Tudta, hogy sokkal tartozik ezért még komornyikjának. Tudta, hogy amit Sebastian állít, az nem teljesen valósághű, de tudta, hogy ez volt a leghelyesebb magyarázat.

Elizabeth megtorpant. Zöld szeme tágra nyíltak a csodálkozástól. Szorosan markolta a bőröndöt. Tudta, hogy akárhogy is, változtatnia kell a szokásain, hogy nem mehet minden ugyan úgy ahogy eddig. Csak hogy fogalma sem volt arról, hogy még is hogy kéne viselkednie.

-Köszönöm! Ígérem, mindent megteszek, hogy ne keljen aggódnotok miattam, és hogy legyek teher a számotokra. Ciel, csak mond meg hogy mit kell tennem, hogy mit kéne tennem, hogy ne jelentsek problémát, hogy tudjam, mi az ami nektek a legjobb. Csak annyit szeretnék kérni, hogy mostantól legyél őszinte velem.
-Rendben van. Az unokatestvérem vagy... használd úgy ezt a kastélyt ahogy szeretnéd. Ha valami zavar, majd szólok. Sebastian! A kastélyt alakítsd át eredeti állapotára, olyanra, amilyen először volt. Most már Elizabeth is tisztába lesz vele, hogy nem szándékozom egy rózsaszín kastélyban élni.
-Igenis. – válaszolt illedelmesen Sebastian, és örült, hogy gazdája visszanyerte önbizalmát.
-Elizabeth! Te gyere velem. – kivezette az erdőbe, egy tóhoz. Nem messze volt a kastélytól. Ennél a tónál szokta látni Lisat, és biztos volt benne hogy most is ott lesz. Egy darabig szótlanul álltak a tónál, amikor az erdő sötétjéből egy alakot láttak. Ciel egyből felismerte karcsú alakja, a csukja minden tökéletesen kirajzolódott a fák között. Az érzékei is jelezték, hogy nem ember, ha nem démon közeledik.
-Lisa...
-Grófocska. Üdvözöllek! Mint keresel te itt, egy démon lánykával? Talán egyességet kötöttetek? – Lizzy félt. A szavaiból értette, hogy démonról van szó, és félt hogy nem túl megbízható. Bár a hangját kedvesnek és lágynak érezte. Lisa a tóhoz lépett, Ciel mellé.
-Nem. Nem kötöttünk egyességet. Ő az unokatestvérem, és a jegyesem egyben. Nálam lakik, mint azt te is tudod.
-Tudja? – csak ennyit kérdezett. Nem kérdezhetett rá szó szerint hogy ismeri a lány az igazi kilétét. Tartott tőle, hogy a lány semmit sem tud a démon világról, és megijesztené. Meg hát úgy gondolta, hogy ha Ciel nem mondta el neki, akkor annak biztos oka volt, és nem akart a fiú helyett döntést hozni, bár ő jobbnak látta az igazságot ismertetni, mielőtt még bajba kerülne a leányzó.
     – Igen, tud a démonok létezéséről. – Lisa mosolygott. Lehajolt a tóhoz, és megkavarta a vizet, majd Lizzyre nézett.
Hogy hívnak?
-Elizabeth Middleford vagyok, örvendek!
-Hm. Hagyjuk a formaságokat. Itt nem kell megjátszanod magadat. Nem kell azt mondanod, hogy nem félsz amikor reszketsz. – közölte Lisa, majd a lány kezére nézett, ami Cielét szorította. Maga Ciel is jól érezte, hogy a lány retteg. Nem csak abból, hogy a lány szíve láthatóan gyorsan kalapált, és abból hogy reszketett a keze, ha nem már pusztán a démon képességei is megsúgták neki.
-Tőlem nem kell félned. Nem foglak bántani. De Ciel... még is mi a célod ezzel a lánnyal? – kérdezte Lisa, majd kérdő pillantásokat vetett Cielre.
-Megengedettem neki, hogy nálunk éljen. De nálunk senki sem képes megérteni teljesen... se én se Sebastian. Mivel mindketten démonok vagyunk... nem vagyunk képesek megérteni az érzéseit. Viszont te...
-Én is ugyan úgy démon vagyok, akár csak ti. Nem gondolod, hogy jobban megértenéd te, mint az unokatesója és mint a barátja? Könnyebben megnyílik neked. Hisz nézd: most sem bízik meg bennem. Titeket legalább már ismer.
-De te jobban megérted őt. Még is csak lány vagy... és te biztosan átérzed a helyzetét. Tudom, hogy nem vagy az a barátkozós típus, de szeretném ha beszélgetnél vele. Ha az a nő bekavar, majd Sebastian és én megvédünk titeket.
-Rendben legyen. De csak ha ő is belegyezik. – Elizabeth elé állt, és kérdő pillantással nézett rá.
-Megbízok Ciel döntéseiben, és aki az ő barátja, az az enyém is. Bízok benned.
-Rendben van. Ciel... biztos jó lesz ez így?
-Igen! Akkor Elizabeth most maradj itt Lisával egy kis időre jó... ne félj, nem fog bántani! Egy osztályba járunk, szóval sikerült elég jól kiismernem. Ha bajba kerülnétek, akkor Lisa, tudod mit kell tenned.
-Hát persze. – válaszolt Lisa. Ciel pedig magabiztos léptekkel indult haza felé. Bár a két lány nem sejtette, de Ciel szándékosan a tónál hagyta kettesbe őket. A kastélya ablakából tökéletesen be lehetett látni a tavat, és a környékét. Így láthatta, hogy ha kicsit feszültebb lenne a hangulat, és közbe tud majd avatkozni. Hátsógondolata pedig az volt, hogy Lizzy közelebb kerül Lisához, és így majd ő is több dolgot fog megtudni a lányról. Kellemes mellékhatásként pedig, nem csak Lisához kerül majd közelebb, ha nem Lizzyhez is, ami remélhetőleg komolyabb és érettebb lesz a kapcsolatnak köszönhetően. Tudat alatt, talán abban reménykedett, hogy Lizzy megkomolyodik, és megengedheti neki hogy nála lakjon a továbbiakban. Mindenesetre, felmerült egy következő probléma: Lizzy már elég sok időt töltött Cielnél, elzárva a külvilágtól. A rendőrség biztos keresni kezdte, és bizonyára nem találták, így nem maradt mást: szinte biztos hogy halottnak nyilvánították. Így problémás lehet vissza küldeni majd az életbe. Természetesen, Lisa ügye továbbra se hagyta nyugodni Cielt. Változatlanul tudni akarta, hogy még is mi folyik körülötte, és a mai reakciótól, hogy csak úgy elvállalta Elizabeth felügyeletét, még jobban összezavarta. Normális esetben, visszakozott volna, hogy nem szabad a nevelőnője megbünteti, de most egyből rá bólintott. Mintha mér nem akarna engedelmeskedni a nevelője szavának, mintha kiakarna állni magáért. 

*Folytatás hamarosan*

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés