Teljesen saját story!
Nem folytatás. Ez a ttörténet nem áll kapcsolatban semmilyen más történettel. Én magam írom.
Tartalom:
A történet egy pokolból jött démonról szól. Felmegy a Földre, egy megbízatás miatt, amit a pokolban élő nagy kutyáktól kap. A helyzet visszont, koránt sem olyan egyszerű, mint hogy azt elképzelte. Amint ki ér a fényre, találkozik egy lánnyal, aki nem sokkal találkozásuk után haza viszi új barátját. Ezek után a démonnak az a legfontosabb célja, hogy a lány elől elrejtse valódi kilétét, ugyan is nem akarja elveszteni élete legjobb barátját. Csak hogy, a lánynak is vannak titkai. Mindezekmellet ott lebeg a szörnyű megbízatás, amit a démonnak teljesítenie kell. Na, és a lány titka? Valyon mit rejteget? Mi lesz, ha a tűz és a víz egy azon helyen futt össze? Képesek lesznek mindent eldobni egymásért? Vagy harcolni fognak egymással?
1.kristály - A megbízatás
A pokol legmélyebb bugyraiban, állandó az unalom. A démonok semmiben nem lelik örömüket, sőt egyesek fellázadnak az ottani szabályok ellen, illetve elegük lesz az unalomból és az angyalokhoz próbálnak csatlakozni, izgalmasabb életet remélve. Azok pedig, természetesen nem engednek a soraik közzé, hozzájuk hasonló, gusztustalan, piszkos teremtményeket. Így a pokolban élőknek, jó formán semmi dolguk sincsen a lustálkodáson, és a henyélésen kívül. Egy napon azonban, a pokol őre, Sheren, egy érdekes levelet kapott a fönti világból. Egy kis gyermek született a világra. Ez a gyerek azonban, nem hétköznapi gyermek.
Több furcsaság is fellelhető eme csoda gyerekben. Az első legszembetűnőbb a szeme színe: a bal szeme fekete, míg a jobb világos szürke, majdnem hogy fehér. Kétségkívül, a gyermek mindkét világnak kellet. Ugyan is, a gyermek hihetetlen erővel rendelkezett! Képes volt irányítani bármit, amit csak szeretett volna, és akarata szerint, az garantáltan pozitív vagy negatív hatást ért el. Ez pont jól jött volna az alvilágnak, akik a napokban tervezgették, hogy megsemmisítik a földi világot. De az angyalok is maguknak akarják a gyereket, hogy rajta keresztül tegyék jobbá a világot.
-Uram, ez a levél érkezett a halandók világából! – jelentette Sheren, mikor letérdelt a démonok királya előtt.
-Biztos valami szamárság! Miért zavarsz ilyenekkel?! Mindegy... azért add csak ide! – idegesen elrántotta szolgálja kezéből a levelet. Sheren felállt. – Most már elmehetsz... ez a levél nekem jött! Semmi közöd hozzá!
-Igenis, uram!
„ Egy különleges ember gyerek jelent meg a halandók világába!
Bizonyos, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Ha megtaláljuk, és
a saját oldalunkra fordítjuk, remek szövetséges lehet belőle!
Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az angyalok érkeznek, azért hogy
a gyermeket jó útra térítsék, és segítségével jobbá tegyék a halandók világát.
Úgy sejtjük, hogy a gyerek különleges képessége az,
hogy bármit befolyásolni tud, és ő dönti el hogy jó vagy rossz irányba.”
-Ha ez igaz, akkor érdemes lesz megkeresni ezt a kölyköt, és ha más nem erőszakkal rávenni, hogy álljon mellénk. Ha egy ilyen csoda gyerek, az angyalok kezére kerül, annak végzetes következményei lehetnek ránk nézve.... ideje lesz gyorsan cselekedni! Ez a kölyök, még akár veszélyes is lehet! Edgar!! Gyere ide, most azonnal! – Edgar, az egyik legmagasabb rangú démonnak számított az alvilágba. Kegyetlenebb és szívtelenebb volt, mint társai. Nem szeretett semmit az alváson kívül. Példaképként tekintettek rá pokolban élő társai. – Edgar!!! Ide, most!
-Elnézést, bocsásson meg nekem!
-Ugyan! Egy hozzád hasonlónak elnézhető.
-Egy pokolban élő, gonosz teremtmény, sosem kegyelmezhet, és sosem nézhet el semmit!
-Kritizálni mersz engem?
-Csak felhívtam méltóságod figyelmét!
-Szemetelne talpnyaló!! Tudd hol a helyed!! - kiáltott rá a poklok királya, és akkor pofon adott Edgarnak, hogy az összeset a fájdalomtól. - Azért hívtalak, mert van számodra, egy fontos feladat. Ez olyasvalami, amit csak rád bízhatok. Nézd ezt a levelet! - Karin hangja most nyugodtan szólt. Lassan, szolgája elé csúsztatta a levelet. Edgar feltérdelt, és megkezdte a levél áttanulmányozását.
-Értem. Föl kell mennem az emberek világába, hogy megtaláljam ezt a különleges gyermeket, igaz?
-Igen.
-Mit csináljak, ha ellenkezni próbál?
-Egyszerű... öld meg, és az összes angyalt is, aki a Földön tartózkodik.
-Értettem!
-Örülök! Most indulj. Sheren majd mutatja neked az utat!
-Rendben van. Akkor, én indulnák is.
-Én is így gondoltam. Ez olyasvalami, aminek jobb minél előbb véget vetni. - Edgar nem nagyon érezte át a helyzet komolyságát, mindez ideáig, de most úgy érezte, meg állt a szíve. Karin a szokottnál is komolyabban ejtette ki „búcsú szavait”. A feje eltorzult, a szeme pedig össze szűkült. Érthető üzenet volt ez Edgar számára, hogy mi lesz akkor, ha nem jár sikerrel. Valószínű, maga Karin fogja megölni.
2.kristály - Élet a halandók között
Edgar lassú léptekkel hallat a Sheren felé. Miért engem kell megbízni ilyen marhaságokkal! Semmi kedvem ilyen hülyeségekkel foglalkozni! Miért nem intézi el Karin ő maga az ilyen dolgait! Gondolta magában, miközben Sheren mögött sétált föl a lépcsőn, a lépcsőn amely a halandók és a démonok világát ketté szelte.
-Nos, Edgar, nem megtisztelő? - kérdezte Sheren, miközben hátra fordította a tekintetét. Edgar sanyarú, unott arcát elnézve, sejtette a választ.
-Nem igazán értem, miért kéne, hogy ez megtisztelő legyen – vállat vont, majd folytatta – te szereted volna megkapni ezt a feladatot?
-Nem... de te mindig is szeretted a kihívásokat.
-Egy csecsemőt rávenni arra, hogy a démonok között van a helye, nem számít kihívásnak. Amíg valaki csak az almát ismeri, addig nem szeretheti a körtét.
-Nem igazán értem... mire célzol?
-Arra, hogy egyszerűen csak távol kell őt tartani az angyaloktól. Ember... szóval ha megismeri őket, kizárt, hogy minket választ. Ezért kell megölnöm, az összes angyalt akivel találkozok, és az összes olyan embert, aki rendes embert akar belőle nevelni. Kezdve a sort a szüleivel.
-Nagyon határozott vagy. Sok szerencsét! - köszönt el Sheren, majd kinyitotta a pokol kapuját. A kaputól, még egy hosszú lépcső vezetett a halandók világához.
-Ez már csak természetes.
Végre... most legalább egyedül vagyok. Kezd elegem lenni, hogy mindenhol csak hülyékkel találkozok... és kötve hiszem, hogy a halandók világa lenne az a hely, ahol értelmes lénnyel találkozzak. Hülyeség ez az egész küldetés... baromság! Lehet, hogy csak egy kamu az egész, és akkor aztán keresgélhetem a kis pisist a végtelenségig
Ahogy gondolatban mélyen bele merült az önsajnáltatásba, szépen lassan elért egy lyukhoz. Ez már biztos a vége... ennek a végén van bizonyosan az emberek világa van. Nagy levegőt vett, majd kimászott a gödörből.
A nap vakítóan sütött. Ösztönösen az arca elé tette a kezét. A pokolban élő teremtmények számára, a fényesség olyan volt, mint amikor egy ember belerúg az ágy sarkában. Kellemetlen volt, de meglehetett szokni. Edgar is hamar össze szedte magát, és igyekezett körül nézni. Sosem járt még korábban a levegőn, ezért fogalma sem volt arról, hogy mik a szokások, vagy hogy egyáltalán, mi számít itt normálisnak. Épp ezért, úgy gondolta, szerencsés dolog lenne, megkeresni egy úgy ahogy normálisnak tűnő, emberi lényt, és valami féle szövetséget egyességet kötni vele, tudat alatt, hogy elleshesse, mit is kell tennie, hogy ne legyen feltűnő.
Egy játszótéren, nem is, parkban volt, és a parktól nem messze volt egy játszótér. A gyerek zsivaj hangos volt Edgar fülének, de még is valami más csapta meg a fülét. Egy lágy, kedves női hangot hallott. A szemei a hang irányába fordultak, és megtalálták a hang tulajdonosát. Egy nő volt az, aki Edgartól, pár méterre ülhetett. Telefonon beszélt valakivel, de nem vitatkozott, a hangja sokkal inkább kedvességet sugárzott, mintsem haragot. Még Edgar szívére is nyugtató hatású volt, a lány puszta hangja és jelenléte. A lány gyönyörű, hosszú szőke haja, ragyogott a déli napsütésben. Kezei a papírjait igazgatták a táskájába. Fiatalnak látszott, 18-19 éves lehetett körülbelül.
Edgar, anélkül hogy észrevette volna, nem tudta levenni a szemét a lányról. A karcsú derekát, és kecses lábait figyelte, és közbe hallgatta azt a gyönyörű, pehely könnyedségű hangot, ami teljesen megnyugtatta, oly zaklatott lelkét. Mikor magához tért a mámorból, egy nagyot sóhajtott, amit a lány a padon meghallot, és Edgarra pillantott. A fiú szemei, tágra nyíltak, arca pedig egy piros árnyalatra váltott. A lány elnevette magát Edgar zavarodottságán.
-Bo...Bocsásson meg, csak nem számítottam rá, hogy valaki így zavarba jön a puszta látványomtól. - mondta, majd lerakta a telefont maga mellé a padra, majd felállt, és gödör felé indult, amiben Edgar térdelt. - A nevem Charity. Gyere, segítek kimászni! - a kezét a fiú felé nyújtotta, segíteni akart neki, minden hátsószándék nélkül. Ez valami olyasmi volt, amit Edgar nem nagyon tudod megérteni, miért csinálja, de elfogatta a lány kezét, aki felsegítette, majd oda vezette a padhoz és leült. - Neked mi a neved? Hogy hívnak?
-A nevem Edgar. - a lány rámosolyodott, majd a táskáját a papírokkal együtt, a pad mellé tette, hogy felszabadítson egy kis ülő helyett, Edgar számára, aki persze, nem tiltakozott az ülőhely ellen.
-Mond csak, Edgar. Még is mi dolgod volt erre felé?
-Hát...izéé... én épp csak erre jártam. Azt hiszem... na és te? Mi dolgod erre felé?
-Ó, én csak rajzolgatni jöttem kicsit a friss levegőre.
-Tudsz rajzolni?
-Aha, nézd csak: ezeket most csináltam! Na, mit gondolsz, milyenek? - mondta, kissé izgatottan, majd egy csomag rajzlapot csúsztatott Edgar ölébe. Az egyik rajz, különösen megtetszett Edgar számára, ami egy teliholdas éjszakát ábrázolt, és egy farkast, amint a holdra vonyít.
-Nekem ez lesz a kedvencem! - jegyezte meg végül, és a rajzlapot, azt az egy rajzlapot, vissza csúsztatta a lány ölébe.
-Azt mondod, tetszik?
-Elsőosztályú! - kivételesen, nem hazudott, tényleg így gondolta. Elvarázsolta a lány ecset vezetése, a színek. Úgy ahogy volt, pontosan úgy: tökéletesnek hatott.
-Köszönöm! Tudod, nem nagyon szoktam ilyen pozitív kritikákat kapni... pedig, mindig is szerettem festeni, és rajzolni. Ezzel is szeretnék majd foglalkozni a jövőbe, de hát sajnos... az emberek bénának tartanak, úgy hogy lehet nincs értelme ennek az egésznek – az arca elkeseredetté vált. Kezei kivették Edgar öléből a rajzlapokat, és már készült vissza tenni a táskájába, amikor Edgar megfogta a lány kezét (még mielőtt a rajzait eltehette volna).
-Az emberek gonoszak! Nehéz észrevenni a szépet, egy ilyen romlott világba. Ne foglakoz a véleményekkel, csak fess minél többet, és harcolj az álmaidért. Akkor biztosan sikerülni fog. Tehetséges vagy! Ne hallgass a rosszakaróidra!
3.kristály - Az árvaház
-Ööö, köszönöm a biztatást, nem is tudom mit mondjak... – egy halvány, alig látható mosoly futott át a lány arcán – igazad van. Nem szabad kétségbeesni, folytatni kell, amíg csak bírja az ember. A sok gyakorlás előbb vagy utóbb úgy is meghozza majd a gyümölcsét.
-Pontosan. - Ez a lány... elég értelmesnek, és érdekesnek tűnik. Ő megfelelő szövetséges lenne. De ő nagyon okos, nehéz lesz átverni.... gondolta végig Edgar, kissé gondterhelt arccal, ami a lánynak azonnal feltűnt.
-Mi a baj?
-Se...semmi.
-Tudom, hogy nem ismersz még, így érthető hogy nem bízol bennem, de hidd el, nem vagyok pletykás. Mond el mi bánt, szívesen segítek neked!
-Hát, a helyzet az, hogy... - mielőtt fojthatta volna, megcsörrent Charity telefonja.
-Ó, bocsi, ne haragudj, de ezt most muszáj felvennem. Már órák óta várom ezt a hívást. - mondta, kissé elkeseredett hangon. Edgar lehajtotta a fejét, jelezve ezzel, hogy „ugyan, semmi baj” ugyanakkor magában azt gondolta hogy „miért épp pont most!”. Charity még egyszer bocsánatot kért, majd felvette a telefont. - Jó napot! Rendben, már is megyek, és köszönöm, hogy hívott!
-Ki volt az?
-Az árvaház hívott.
-Hogy hogy az árvaház?
-Gyakran jótékonykodok az árva gyerekek felé, így hát elég sokszor beugrottam az itteni intézetbe is, és nagyon össze barátkoztam az egyik gyerekkel, tényleg, mintha csak a gyerekem lenne, és a napokban elhatároztam, hogy örökbe fogadom, mivel ő nem igazán való arra a helyre, ha érted mire gondolok. - persze hogy értette. Rengetek olyan gyerekből lett démon, aki nem bírta az intézeti stresszt, a magányt, és hogy állandóan lenézik a nagyobbak. Már csak azért is, mert ő maga is, teljes magányban nőt fel. A szülei sosem szerették, mindig csak ütötték. Nekik köszönhetően lett Edgarból démon.
-Igen, értem mire gondolsz... fiatal, és mindenki megpróbálja elhitetni vele, és hogy semmit sem ér az élete, és mindemellett még magányosnak is érzi magát.
-Úgy van. Azért is fogadom örökbe, hogy ne érezze magát annyira egyedül. De hogyhogy ennyire képben van a témában?
-Fogalmazzunk úgy, hogy én is voltam már hasonló helyzetben.
-Sajnálom... nekem viszont most már tényleg mennem kell érte. De eljöhetsz velem ha szeretnél.
-Természetes, szívesen megnézem a kis gézengúzt. – mondta Edgar egy széles vigyorral az arcán. Úgy érezte, végre sínbe került a lánnyal kapcsolatban. Hiszen ha valakinek ennyire jó szíve van, hogy ennyit törődik az árvákkal, biztos rajta is megesik majd a szíve, és befogadja, és lehet, hogy találkozott már azzal a csoda gyerekkel is, akit ő keres.
-Tényleg eljössz? – ez széles vigyor jelent meg a lány arcán. Olyas fajta, mint amikor kinyitja a karácsonyi ajándékot, és egy arany szőke hajú Barbie babát kap, pont amilyenre egész eddig vágyott.
-Hát ha megengeded...
-Persze hogy eljöhetsz. Jujj, annyira örülök! – a lány teste hirtelen mozdult, mintha maga Charity sem fogta volna fel teljesen hogy mit is tesz, átkarolta Edgar egész testét. Olyan szorosan szorította saját testéhez, hogy Edgar érezte a lány minden egyes szívdobbanását. A démon etikett szerint, most el kéne löknie magától, és rá kéne ordítania, hogy mit képzel magáról, de a körülményeket figyelembe véve, ez nem lett volna túl bölcs döntés, és valami, nem is nagyon tudni mi, talán az hogy szállást szeretett volna a lánynál, vagy csak az hogy jól lesett a jég szívének a Charity őszinte ölelése, arra késztette Edgart, hogy ő is átölelje a lányt. – De figyelmeztetlek, nem túl kedves természetű gyermek. – suttogta a fiú fülébe Charity.
-Nem baj, tudom kezelni a nehéz természetű gyerekeket.
4.kristály - A gyanú
– Akkor gyere, induljunk is! Már biztos vár... – megragadta a fiú kezét, és szaladni kezdett. Így tehát, Edgarnak akarva vagy akaratlanul is, de futnia kellett. Démon természete ellenére, nem zavarta a lány illetlen viselkedése, gondolta, normális egy embertől, hogy ennyire izgatott, amikor egy gyereket készül örökbe fogadni. Közbe, tudat alatt, viszont irigykedett, hogy neki miért nem ilyen szülei voltak. De tudta, hogy nem pont ez a megfelelő alkalom a dühöngésre.
- Charity, lassíts egy kicsit! Megvár, nem fog elmenni, én viszont a tüdőmet is kiköpöm ha továbbra is így kell futnom.
- Ne haragudj! Szólhattál volna előbb is, hogy mennyünk lassabban. Tényleg bocsáss meg, csak olyan izgatott vagyok, hogy végre hozzám költözik. – mondta, majd elengedte Edgar kezét, és lassabb léptekre váltott, hogy a fiú fel tudjon zárkózni hozzá. – Tudod, már több mint 2 éve, én vagyok az egyetlen támasza.
- Mennyi idős?
- 13 éves. – akkor biztos nem ő az a csoda gyerek. Bár... jobban meggondolva egy szóval nem említette Karin hogy egy csecsemőt kell keresnem...
- És mi a neve?
- Robin... Meg is érkeztünk. Ez itt az az intézet, ahol Robin van. – Edgar egy hatalmas épületet látott maga előtt, kicsit a 19.századod idézte az épület stílusa, de tetszett Edgarnak. Az ablakok vas keretesek voltak, és mindegyik ablak rácsos volt. Az egésznek olyan volt, mintha a gyerekeket állatokként kezelnék, és ez az a hely lenne az állatkert, ahol összegyűjtik őket. Az előttük álló kapu hatalmas volt, 4-5-6 méter magas lehetett. Bizonyára azért volt ekkora, hogy a teherautók a magas rakományokkal, (például a tüzelő anyaggal), kényelmesen beférjenek a kapun. – Héé! Gyere már!
- Megyek.
- Jó napot, Ellison nővér! – köszönt Charity, az egyik apácának aki az intézet ajtaján lépett ki. Bizonyára ő intézi az örökbe fogadáshoz szükséges papírokat, és hasonlókat.
- Jó napot kisasszony. A fiatal ember?
- Edgar vagyok. – a kezét nyujtodta a nő felé, aki vonakodott ugyan, mintha érezte volna démoni auráját, de kezet rázott vele, a látszat kedvéért. Gondolta Edgar. Bizonyára egy angyal.
- Üdvözlöm!
- Ellison nővér, hol van Robin? - kérdezte izgatottan Charity. Nyilván át akarta ugrani azt a részt, hogy Edgar és Ellison nővér ismerkedni és beszélgetni kezd.
- Erre parancsoljon! - Ellison nővér a kert felé indult.
- Na és most, csak úgy elviszed? – kérdezte Edgar kíváncsian.
- Igen. A pappírokat már egy héttel ezelőtt elrendeztük, csak én várattam még egy kicsit a dolgokat, hogy hozzá tudjak tudni a dolgokhoz.
- Aha, értem. – lassan elkezdett kirajzolódni a gyermek alakja, először csak homályosan, alig láthatóan, majd közelebb érve, egyre élesebben látszódott. Egy padon üldögélt, egyedül, a feje a föld felé nézett, látszott rajta, hogy nem igazán kedveli ezt a helyett, ami persze természetes volt.
Egy egyszerű fehér egyenruhát viselt. Az intézetben mindenki ilyent hordott, de a ruha jobban hasonlított egy hálóinghez mintsem utcai viselethez. Az öltözéke fontos, és meglepő momentuma még sem ez, ha nem a bal szemén lévő szemfedő volt. Edgarnak eszébe jutott „az egyik, a bal szeme lila, a másik szeme kék” csak nem?! Valóban ő lenne az?! Nem... ez csak a véletlen műve. Az a gyerek akit én keresek, egy újszülött! Nem, nem lehet ő!
5.kristály - Költözés
- Robin!
- Charity! – hirtelen felkapta a fejét. Amint észrevette a lány mellett álló férfit is, a szeme összeszőkült, a keze pedig ökölbe szorult a haragtól. – Ő meg kicsoda!! – kérdezte dühösen.
- Ő Edgar. Ne aggódj Robin, rendes srác, nem bánt minket.
- Honnan vagy ebben olyan nagyon biztos? Ismered egyáltalán? Miért bízol benne?
- Robin! Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra! – mondta egy kedves, megnyugtató mosollyal Charity, mi közbe karja Robin feje fölé emelkedett, hogy meg simogassa a gyermek fejét.
- Egy frászt! – mondta dühösen, és ellökte magától a lány kezét, és erős, haragos, határozott lépéseket tett Edgar felé – Mond... kivagy te!
- Edgar vagyok, örülök, hogy találkoztunk! Már sokat hallottam rólad! Nagyon kedves kis kölöknek tűnsz! – Edgar szélesen vigyorgott, és igyekezett némi démon bűbájt varázsolni az arcára.
- Nem bízok benned. Ez a mosoly csak álca igaz? Ha az áldozat a barátjának hisz, akkor könnyebb elejteni a prédát.
- Van ebben valami igazság, de megbízhatsz bennem! - kezei beletúrtak Robin kissé kócos hajába, majd a gyerek füléhez hajolt – nem kell kedvelned, de Charity kedvéért, kérlek, ne veszekedj velem!
- Pfff.... azt csinálsz amit akarsz! – mondta hanyagul és lenézően, majd hátat fordított. – Akkor indulunk, ugye, Charity! – a hangja most nyugodtan, és lágyan csengett.
- Persze. Haza viszlek, többet nem kell ide jönnöd. Soha többet nem leszel magányos, rendben van! – egy csókot nyomott Robin homlokára, majd lágyan magához ölelte, az pedig viszonzásképp, a lány vállára hajtotta a fejét, és átkarolta a derekát.
- Köszönöm! – a hangjában a szeretet és a hála minden egyes formája, tisztán kihallatszott.
- Gyere, induljunk! – kézen fogta Robin, és elindult visszafelé, és szépen lassan elsétált Edgar mellett, majd vissza nézet, mintha elfelejtett volna mondani valamit – Edgar!
- Igen?
- Hol laksz?
- Jelenleg, nincs lakásom...
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy ahogy mondom! Nincs hova mennem... már egy ideje nincsen otthonom.
- Hát akkor hol élsz? Vagy...
- Ne hogy bedőlj neki Charity! Csak azért mondja, hogy bekunyerálja magát hozzád! Mondj nemet, hagyd a fenébe, hallod! – figyelmeztette Robin, a ruhája ujját rángatva.
- Robin, csönd legyen! Edgar... van kedved nálam lakni? Ha gondolod, szívesen adok neked fedőt a fejed fölé, de persze, ha nagyon idegesítők és visszataszítók vagyunk akkor nem erőltetem. – ez az... jó kislány
- Szívesen hozzátok költöznék, de Robinnak igaza van. Nem tudnék semmit se fizetni, és nem akarok rajtad élősködni.
- Ugyan már! Ne kéresd magad! Gyere... kérlek! Rég beszélgetem már olyan jót valakivel mint veled!
- Charity! Figyeld meg baj lesz ebből... de nem érdekel! Azt csinálsz amit akarsz... a te életed.... – haragosan kirántotta a kezét Charity keze alól, és a kocsihoz indult.
- Köszönöm Charity!
- Semmiség. Tulajdonképpen, örülök, hogy oda költözöl hozzám. Legalább lesz egy társam. Robinnal nem könnyű az élet, kelleni fog egy lelki támasz. – olyan szépen mosolygott, hogy Edgarnak kicsit bűntudta támadt, hogy ilyen csúnya játékot játszik vele.
6.kristály - Az örző
Edgar és Charity is elindultak az autó felé. Robin az autóba üldögélt, karba tett kézzel. A tekintetéből látszott, hogy még mindig haragszik. Charity egy nagyot sóhajtott. Nyilván rosszul esett neki hogy megbántotta Robint.
- Charity... nyugi! - mondta Edgar, majd szép óvatosan, megfogta Charity kezét. Charity bólintott egyet, majd oda lépett a kocsihoz és kinyitotta az ajtaját.
- Nem tudom kivagy te.... azt se tudom honnan jöttél, de ha bármi rosszat mersz csinálni Charityval, esküszöm, hogy megöllek!
- Eszembe se jutna bántani őt... szóval, ne aggódj...
- Ajánlom is.... - Charity arcán egy halvány vigyor jelezte, hogy tetszett neki Edgar határozott válasza.
- Remélem nem akarsz most rögtön „hazajönni”... - kérdezte Robin gúnyos hangon Edgart.
- Nem. El kéne mennem a kórházba... Charity, ki tudnál tenni ott?
- Igen, persze. De miért? Beteg vagy?
- Nem, csak egy ismerősömmel kell beszélnem, aki ott dolgozik.
- Ha van itt ismerősöd a közelben, akkor miért nem oda mész lakni?! - Robin rosszalló tekintetett vettet Edgarra.
- Ő is másnál lakik, és elég messze is lakik innen.
- Hát persze...
Egy útkereszteződésez értek. Charity elfordult a kocsival jobbra, ahonnan már nem sokkal később már a kórházat is megpillantották. Charity leparkolt, majd kinyitotta Edgarnak a kocsi ajtót.
- Mikorra végzel?
- Kb. ilyen fél óra múlva...?
- Nekem jó... akkor fél óra múlva jövök érted. - Charity elindult a kocsi felé, kinyitotta a kocsi ajtót, és már beszállni készült az autóba, amikor Edgar még meg állította egy szóra.
- Charity! - szólt Edgar, mire a lány egy reményteli pillantással megfordult – miután végeztem, sétálhatnánk egyet a parkban.-
- Igen, az valóban jó lenne. - Charity szélesen vigyorgott mit mindig, de a szemében most valamiféle remény csillag is csillogott, mintha valamiféle csodát várna egy kis sétától az éjszakában. Majd beszállt az autóba és elhajtott. Edgar pedig besétált a kórházba.
- Jó napot! Elnézést, de szeretném megkérdezni, hol van most Dr. William doktor úr? - kérdezte Edgar a recepción. Igazából, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy William bent lesz, de remélte, hogy tekintettel a földön lévő eseményekre, a pokolból földre állított démon őrök most tényleg mozgásban vannak, nem úgy mint általában.
- Jó napot! Épp egy beteget kezel, de hamarosan végez, és akkor biztosan kijön majd. Addig kérem várja meg idekint. - a rendelő jobb sarkában lévő székre mutatott, finom utalásként, hogy üljön le, és csöndben várjon a sorára. Edgar tehát leült, és igyekezet nyugodtnak tűnni, miközben Williamra várt. Közbe pedig folyamatosan az óráját nézte, hogy ne hogy kifusson a megbeszélt fél órából.
Majd végre kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a várva várt személy. Azonnal felismerte Edgart, és gyorsan betessékelte az orvosi szobába. Edgar fejet hajtott, majd besétált az ajtón.
- Ki hitte volna, hogy a nagy nemes démont egyszer majd az én rendelőmbe sodorja az Isten ösvénye... - egy gúnyos mosoly jelent meg William arcán, ami jogos volt, a William és Edgar közti múltnak köszönhetően. Edgar ugyan is, állandóan szekálta szerény és visszahúzódó természete miatt „ki gondolta volna, hogy egyszer őr lesz belőled” gondolta magában Edgar. Az őrök ugyanis a démon világban a legmagasabban álló rangot képviselték, az ő feladatok volt ugyanis titokban tartani a démon életet, és magát a pokol – és menny közötti párhuzamot. Egyszóval, a természetfelettit. Az ő kezükbe volt a két világ közti egyensúly megtartása. Ha valamelyik rosszul végezte a munkáját, könnyen kitudódtak bizonyos dolgok az emberek között, amikből aztán babonák, gyerek mesék, és hasonlók kereketek ki – jobb esetben. William a legjobb őrnek számított. Nem csak a démonok ismerték el tehetségét, ha nem maguk az angyalok is, ugyanis sok helyzetből segített már nekik kikeveredni (persze, némi ellen juttatásért cserébe).
A jelenlegi helyzetben, nem hiszem, hogy lenne más akihez fordulhatnék. Szükségem van a központi egység segítségére! Különben nem találhatom meg a gyereket! - központi egység – így nevezték a démon világban azokat a démonokat, akik a földre szállva, különböző magas fokú intézményekben, vagy közszolgálatú intézményekben dolgoztak. Több ilyen „emberre” is volt a démon világba. Ők általában orvosok, tanárok, ügyvédek, bankárok voltak.
- Miért segítenék neked?
- Mert ha nem segítesz, az életedbe kerülhet...
- Miért is? Ne feledd... én semleges vagyok a démonok és az angyalok világa között. Engem nem bánt senki...
- William!
- Nem te mondod mindig hogy egy démon legyen mindig kő kemény, és ne nyújtson segítséget senkinek?
- De te mindig is nagyon lojális voltál a démonokhoz és Karinhoz... képest lennél most csak úgy visszautasítani mindezt, csak azért hogy rajtam bosszút állj? Azok után hogy a második világháborúba az életedet áldoztad azért, hogy Karin titka ne lásson napvilágot? - egy ideig William néma csöndben nézte az orvosi asztalt. Mintha nem tudna már mivel vissza vágni – de igazából, mélyen a gondolataiba mélyedt. Felidézte azokat az időket, amikor Karin olyan ígéretet tett neki, amit sosem felejtett el. Azt is tudta azonban, hogy ha most nem segít Edgarnak megkeresni a gyereket, akkor az Karin rovására mehet – sőt, ha a gyerek rossz kezekbe kerül, mindkét világ pusztulásába. Így hát, hosszas gondolkozás után – végül meghozta a döntést.
- Legyen. Segítek. De ne feledd: nem miattad, ha nem Karinért teszem!
- Tudom...
- Mit akarsz tudni?
- Jött mostanában furcsa eseted? Észre vettél bármi furcsát?
- Szerinted nem szóltam volna, ha észleltem volna bármi furcsát mostanában?
- De... igazad van. Figyelj ide.... ezentúl mindegy gyereket jól néz meg, rendben? Ha találsz valamit, nekem szólj!
- Rendben.
- Köszönöm. Nekem most találkozóm van valakivel, úgy hogy ha most megbocsátasz.... - Edgar az ajtó felé indult, amikor William egy szikét dobott a feje felé. Edgar a két ujjával elkapta, és vissza repítette démon társához. A szike olyan gyorsasággal, és erővel repült, hogy William alig tudott elhajolni előle. A szike végül, az ajtóval szembe lévő falba csapódott. Edgar nem szólt semmit, csak önelégülten vigyorgott, majd kilépett az orvosi terem ajtaján.
Már sötét volt. A nap helyett a csillagok fénye ragyogta be az eget. A szokásosnál is több. Még Edgar szemét is gyönyörködtette ez a szépség, annak ellenére, hogy a démonok nem igazán szokták értékelni a hasonlókat. De őt nem is a csillagok szépsége, ha nem a kijárat előtt árcsorgó szőke hajú lány, aki már szinte didergett a hideg éjszakában.
Edgar megtorpant. Egyszerűen annyira meglepődött, hogy nem volt képes megmozdulni. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyönyörűen fest majd a lány az esti éjszakában – és ahelyett, hogy rávetette volna magát, (mint egy rendes démon) földbegyökerezett a lába, és nem volt képes megmozdulni.
Végül is aztán, Charity megfordult. Amint megpillantotta Edgar csodálkozó tekintettét, akaratlanul is elnevette magát. Kinyitotta a kijárat ajtaját, és vissza húzta Edgart a földre.
- Hé! Mi lesz?! Gyere már! - nyújtotta a kezét Edgar felé.
- I-igen. Bocsáss meg, már megyek is! - gyorsan az ajtóhoz szaladt, majd megfogta Charity kezét, majd kisétáltak az ajtón.
- Hihetetlen, hogy még mindig ennyire zavarba jössz tőlem. - nevette el magát ismét Charity.
- N-nem vagyok zavarba! Csak meglepődtem....
- Aha, hát persze – mondta Charity mosolyogva, majd egy komolyabb hangvételre váltott – na sikerült mindent megbeszélned az ismerősöddel?
- Aha... azt hiszem.
- Az jó.... örülök neki.
- Fázol? - mondta Edgar pár perc hallgatás után
- Igen, egy kicsit... de nem vészes! - legyintett egyet, a szokásos nyugtató mosolyával kísérve a cselekvést. Mire Edgar levetette a rajta lévő kabátot, és a lányra terítette.
- Edgar... - Charity szűrte a foga közt a hangot, mintha csak valami varázsigét mormolt volna. De mindezt olyan áhítattal tette, hogy Edgar egész teste bele remegett a neve hallatára. Olyan szorosan álltak egymáshoz, hogy a két emberi test szinte egymásnak feszült – és hirtelen mintha az utcák is kiürültek volna. Csak a fák suhogását, és Charity gyors lélegzett vételeit lehetett hallani. „Ne felejtsd el miért jöttél ide!” hangzott Edgar fejébe a hang, ami arra késztette hogy eltávolodjon a lánytól, bármennyire is kívánta – minden egyes kis porcikájával – hogy megcsókolhassa, nem tette. Elhúzódott a lánytól, és elengedte a kezét. Majd tovább sétált, mintha nem is venne tudomást az előbbi pillanatról. De a szíve még mindig hevesen zakatolt. Charity pedig még mindig sok-hatás alatt volt, ami sűrű lélegzet vételekkel jelzet is a körülöttük sétálóknak. Mikor aztán végre sikerült visszaállítania a puzusát, Edgar úgy érezte, muszáj megtörnie a kínos csöndet, a „tudd miért vagy itt!” gondolatra alapozva.
- Na és mi a helyzet Robinnal? - kérdezte zavartan
- Ezt meg hogy érted?
- Csak úgy simán beleegyezett abba hogy elgyere velem?
- Persze. Tudod, nem akar ő rosszat, csak védeni akar.
- De miért ragaszkodik ennyire hozzád?
- Tudod, már az árvaház előtt is találkoztunk. Pontosabban szólva, én vittem be őt az árvaházba. Hazafelé tartottam a apámtól, aki éppen előtte dobta anyámat, nem épp kellemes körítéssel, egy másik nőért. Anyám pedig kijelentette hogy ez az egész az én hibám, és hogy nem hajlandó a továbbiakban foglalkozni velem – apám meg anyámmal együtt, csak úgy kitette a szűrömet, valamennyi pénzzel a zsebembe. Késő este volt már, így bátran kimertem engedni a könnyeimet. Akkor láttam meg Robint egy sötét sikátorban egyedül sírdogálni. Őt is épp akkor tették utcára a szülei. Megálltam, visszafojtottam a könnyeimet, közelebb léptem hozzá, majd letérdeltem előtte. Megkérdeztem tőle hogy miért sír, mire ő elmondta, hogy a szülei megverték, és kitették az utcára. Akkor elvittem az árvaházba, hogy továbbra is gondoskodhassak róla, de megfelelő körülmények között éljen.
- De mivel az árvaházba is rosszul érezte magát, hazavitted.
- Pontosan. Olyan mintha az öcsém lenne. Szóval ne vedd zokon, ha kicsit tiszteletlenül bánik veled. Egyszerűen csak fél hogy elveszít.
- Tudom. Épp ezért nem haragszok rá. Természetes hogy féltékeny az ember, ha egy ilyen szép és kedves lány a nővére,nemde? - Charity elmosolyodott, majd tovább sétáltak az éjszaka sötétjében.
7.kritály - Démon Érzés
- Ó, jó végre itthon a melegbe – sóhajtott egy nagyot Charity, majd betette a kabátját a beépítette szekrénybe. - nagyon hideg van ma odakint, nem de, Edgar?
-Hm? Nem tudom... én nem fáztam... - vállat vont, majd bement a konyhába, ahol Charty már a hűtőből vette elő az aznap esti vacsora alap anyagait. A hűtő a sarokban állt, mint egy elszigetelt idegen, hozzácsatlakozva a konyhapultokhoz, majd a sorozat végén a konyha mellett a sütő. A sütővel és a konyhapulttal szembe volt a mini étkező, ami bár nem alkotott külön helységet, mégis említésre méltóan ki volt emelve a díszekkel és virágokkal. Az első dolog volt, amin megakadt az ember szeme.
-Robin? - kérdezte Edgar a fejét forgatva, miután alaposan végig pásztázta a konyha minden egyes kis zugát.
-A szobájában van....duzzog – nézett fel egy pillanatra, majd újra a hagyma szeletésre koncentrált.
-Hát persze... - leült a hozzá legközelebb álló székre, és kinézet az ablakon. Egy ideig hallgatott, majd megszólalt – Ne haragudj az előbbiért... - mondta végül, egy kisebb pirulással jelezve zavarát, majd a lányra nézett. Gondolta, bár mindketten próbáltan meg nem történtnek venni azt az előbbi pillanatot (hiszen még csak most találkoztak) azért nem lehet teljesen semmisnek tekinteni. Talán a szíve mélyén azt remélte, hogy Charity is örülne neki, hogy ha beszéd téma lenne, hogy a köztük lévő feszültség kicsit oldódjon.
-Milyen előbbiért? - nevette el magát Charity, mintha tényleg nem tudná mire akar erre célozni Edgar. A fiú keze ökölbe szorult „hogy lehet az hogy nem emlékszel rá! Tudom , hogy mindketten próbáljuk semmisnek tekinteni ezt a témát, hiszen mindkettőknek nagyon kínos, de azért mégis csak... ember vagy nem?! Emlékezned kéne rá! Tudnod kéne! Egy ember... sosem felejti el az ilyen pillanatokat nem?!” - Edgar! Valami baj van? - kérdezte Charity aggodalmasan
-Nem, nincs semmi baj... - lesütötte a szemeit, majd újra kinézett az ablakon. „miért...miért...miért nem emlékszel rá? Amikor úgy dobogott a szíved, hogy azt hittem rögtön kiesik...akkor hogy lehet, hogy már is elfelejtetted? Hát ennyire nem számított?”
-Edgar... - „miért mondasz nekem ilyeneket?!”
-Azt hiszem, bemegyek beszélek Robinnal... - egy enyhe sóhajjal kísérve, Edgar felkelt a székből, és elindult Robin szobája felé. Bekopogott, de hamar rájött, hogy nem fog választ kapni a kopogásra, ezért benyitott, és becsukta maga mögött az ajtót. Robin az ágyon gubbasztott, a csillagokat nézve
-Te meg mit keresel itt! - förmedt rá Robin, amikor meghallotta az ajtó csukódást és megpillantotta a férfi alakját.
-Beszélgetni jöttem – leült mellé az ágyra
-Takarodj innen! Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó haverkodni veled! - kiáltott rá, majd arrébb csúszott az ágyon, ne hogy még véletlenül is hozzáérjen akárcsak egy érintéssel is – Undorodom tőled... - jegyezte meg halkan
-Tudod Robin, vannak helyzetek, amikor az embernek el kell fogadnia azt ami van, és nem tehet ellene semmit. Az ilyen esetekben jobb ha nem kapálódzol, különben előbb megszorul a hurok, és könnyen megfulladhatsz. Én nem akarlak bántani, se téged, se pedig Charityt. Hidd el... bízhatsz bennem! - lágyan Robin kezére csúsztatta a bal kezét
-Edgar!
-Lehet, hogy furcsán fog hangzani....de szeretném ha jóban lennénk...
-Már mi a frászért kéne nekünk jóban lennünk! - kikelve magából, ellökte magától Edgar kezeit.
-Charity miatt! - rakatta meg a fiú törékeny kezeit. - Nem akarok... nem akarok ártani neki... - mondta Edgar a fejét leszegve, ugyan is a hazugságnak indult igazság annyira fájt, hogy az a szívéig hatolt. Mint valami féle erős méreg, amire nincs ellenszer. Erősen szorította Robin kezeit, mintha az valami megváltást hozhatna. El akarta engedni ezt az érzést.
*Pedig ez még csak szeretet volt...*
8.kristály - Érzelmi Háló
*Charity*
Még órák elteltével is hevesen dobogott a szívem az előbbi majdnem csók miatt. Újra és újra eszembe jutott az a varázslatos pillanat, amikor az ő szája az enyémet súrolta, de nem érhetett össze. Fájdalom, csalódottság... ez maradt utána, és gyors lélegzet vételek. Még most is... hogy már órák teltek el azóta, gyorsabban ver a szívem, és vágyom rá... úgy mint ahogy még senki másra. Újra érezni akarom... a teste melegét a hideg téli éjszakában, a leheletét a bőrömön, és újra látni akarom csodálatos szemeit, amivel akkor úgy nézett rám, hogy a testem megremegett a tekintetétől...és éreztem... érzetem a mellkasa gyors emelkedését, a gyors szívdobbanásait.
„-Bocsánat az előbbiért
– Milyen előbbiért?”
hogy is ne tudnám miről beszélt..hiszen még mindig csak ő járt a fejembe. Bárcsak komolyan gondolná...bárcsak tényleg komolyan megbánná...nem szabad közel kerülnöm hozzá – a sírás kerülget, de el kell engednem a csoda pillangót, bármennyire is nehéz is fájdalmas is. Angyal vagyok – nem azért küldtek ide, hogy naiv álmok után futkossak... még is... képtelen vagyok levenni a szemem róla. Mindig... újra és újra... azzal a pillantással megbabonázott... az érzelmeim kuszák ugyan, de biztos vagy benne...:
nem ez volt az utolsó ilyen szívbe markoló pillanat.
Nem akarom, hogy az utolsó legyen!
….Szeretem...
pedig még csak alig ismerem...még is...
képtelen vagyok elengedni őt....
*Edgar*
Butaság, még is jelentős. Talán valamiféle gát lehet a célhoz vezető úton, de nem vagyok benne biztos hogy képes leszek átugrani. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Földön csak jelentéktelen – mihaszna emberek élnek, akik figyelemre sem méltók, és most itt van ez a lány és felborítja minden gondolatomnak az elméletét. Összezavar, és nem tudom hol állok éppen, vagy hogy mit is csinálok éppen pontosan. Csak a forróságot érzem, ami körül fogja a testemet. Az ő teste melegét. Érzeni akarom, szeretni akarom... de pont ez az, ami tilos! Az érzés, könnyeket csal a szemembe. Miért tilos az ami jó! Miért nem szabad...miért...miért kell választanom démon létem és a most kinyíló rózsa között!
...Ha nem lehetek démon, semmi se marad belőlem. Az életem csak mint egy toll fecni, hullana a semmibe, és libegne, szállna a levegőbe céltalanul, utat vesztve. Keresve valamit, amibe kapaszkodhat. Valamit, ami megállítja szerencsétlenségét. Nem akarom ezt a mérhetetlen mélységet, ez a mérhetetlen sötétséget, ezt a határozatlanságot... nem bírnám elviselni. De a gondolattól, hogy valaki más zárja a karjába, hogy valaki más öleli úgy ahogy én ölelném, hogy valaki más csókolja úgy, ahogy én akarom – ökölbe szorul a kezem. Démon létemre, elvesztem az érzelmek mezején...démon létemre, vágyódom valami – nem is, - inkább valaki felé. Megborzongok, annyira akarom.... A csókját – az érintését – a mosolyát, - és mindent, ami ő. E reménytelen cél felé visz most a szívem, amit mindez ideáig nem is hittem, hogy van.
Ő az egyetlen, aki iránt valaha is így éreztem....
azt hiszem...
kezdek teljesen becsavarodni.
|