A magyar címe Álom vagy valóság. 

Az ok, amiért az angol nevét adtam neki címnek, az az, hogy egy lány ír a Vampire Knight-hoz folytatást Vampire Knight: Álom vagy valóság néven. Ezért nem szerettem volna, ha ezt a nevet kapja, és az angol neve is nagyon jól hangzik, szerintem... Próbáltam neki más címet keresni, de ez a cím fejzi ki  alegjobban a történet tartalmát. Szívesen mondanák többet, de akkor már butaság lenne el olvasni, magát a történetett. Remélem tetszeni fog mindenkinek :) ! A történet teljesen saját, nem folytatás! 

1.csillag: Költözés 

Reggel 6 óra van, szombat. Épp hogy érzem a napsugarakat a bőrömön, szeretnék elrugaszkodni az agytól, és attól a világtól, amiben élek, de nincs hozzá elég erőm. Gyenge vagyok. Nem tudom meggyőzni magam, hogy jobb lesz nekem az álom világom nélkül. Olyan ez nekem, mintha egy nagyon óceánba élnék, amik a könnyeim alkotnak és ez az álom világ az egyetlen mentő öv ami megmenthet. Amibe kapaszkodhatok. Sosem fogok tudni kimászni az óceánból, a túl partot sosem érem majd el, de legalább nem fulladok bele a bánatomba. Ezért nincsen erőm eldobni magamtól…. Pedig ez így nem megoldás magam is jól tudom, őrült vagyok!
- Lizzy kisasszony! Lizzy kisasszony! Ébredjen! – ébresztett az intézet szolgája, Rosalia.
- De miért….! Reggel 6 óra van, had aludjak még egy kicsikét…
- Nem lehet. Egy pár jött önhöz, szeretnék adoptálni.
- Jaj ne már!
- Jöjjön! – lehúzta rólam a takarót és gyengéd kezei arcomat simították. Rosalia olyan volt nekem, mintha csak az anyám lett volna…. és úgy is viselkedet velem, annak ellenére hogy „Lizzy kisasszonynak” nevezett. Szerettem őt, és az ok, amiért nem akartam elhagyni az intézetet egyedül az volt, hogy nem akartam elhagyni Rosaliat. Anyám helyett anyám, mióta a szüleim…. mióta ők meghaltak. Jól ismerte a szüleimet, mindent tudott róluk. A szüleim egészen kiskoromba haltak meg, úgy vagy 10 éves lehettem…. most 16 vagyok. Rosalia az alatt a 6 év alatt végig a gondomat viselte, így nagyon fontos nekem.
- De hát Rosalia, miért nem fogatsz te örökbe? Hiszen így is mindig a gondomat viseled.
- Lizzy kisasszony, ne beszéljen szamárságokat! Tudja nagyon jól, hogy én egyedül az itteni munkából éppen hogy csak eléldegélek.
- De én is dolgoznék! Kérlek Rosalia!
- Nem lehet… sajnálom!
- De így soha többet nem fogjuk látni egymást! Ezt szeretnéd!
- Megint butaságokat beszél! Találkozunk még, majd sokszor meglátogatom.  – mondta miközben kezembe adta a kávéscsészémet.  Majd megkötötte a fűzőt a derekamon (mivel hogy az intézeti egyenruhánk fűzős volt) és elindultunk lefelé a lépcsőn, a lehendőbeli szüleim elé. Amíg a hosszú lépcső soron mentünk lefelé, végig Rosalia kezét szorítottam, a másik kezembe pedig egy vörös rózsa volt, amit a „szüleimnek” készültem átnyújtani, köszönet nyújtás kép, amiért örökbe fogadnak. Na, nem mintha egy parányi hálát is éreznék irántuk, de a formaságokat nem tekinthettem semminek.  Hamarosan megpillantottam őket. Elég szimpatikusak. Az intézet igazgatójával beszéltek, aki alig várta már, hogy végre eltűnjek innen. Zavarta a tény, hogy jóban vagyok egy szolgával. Ahogy ő fogalmazott „alja népekkel nem barátkozunk” milyen barbár eszem…. és azt is mondta, akárhányszor csak szépen beszéltem Rosalival „ha ez így megy tovább, egyszer kiteszem a szűrödet” .  Amikor meglátta hogy lefelé sétálok, rám vigyorgott, azzal a gúnyos tekintettel hogy „én megmondtam” .  Gonosz! Nagyon… gonosz! 
- Üdvözlöm önöket! – hajoltam meg anyám és apám előtt amint leértük – én Lizzy Storwild vagyok, örülök hogy találkozhattam önökkel!
- Kislányom, nem kell meghajolnod, hiszen tulajdonképpen, mától kezdve, a szüleid vagyunk!- emelte fel fejemet anyám. Nem tudom, hogy gondolja, hogy most látom először, és úgy fogok vele bánni, mintha csak az édesanyám lenne!
- Bocsásson meg, anyám!
- Milyen illedelmes leányzó! Ez tetszik… Én Vincet Werner vagyok, és szeretném ha úgy tekintenél majd rám egy kis idő múlva, mint az apádra.
- Igyekezni fogok, uram! Anyám, a neve….
- Bocsáss meg Lizzy, csak olyan izgatott vagyok! A nevem Rachel Werner. – tehát fölvette a férje nevét… 
- Semmi baj, anyám! Megértem…
- Rendben, akkor talán, indulhatunk is!
- Természetesen! – szólt anyám, az én nevemben is.
- Viszlát Rosalia! Hiányozni fogsz! Majd írok, rendben, ígérem! – búcsúztam el Rosalitól, és sokáig csüngtem a nyakában, és míg végig gondoltam őt ölelve az összes szép emlékünket ami az intézethez volt köthető, és azt, hogy soha többé nem fogom látni, könnyek úsztak a szemembe, majd hamarosan a szemem kiadta a terhét, és a könnyeim elárasztották az arcomat.
- Na, na, kedvesem ne sírj! Hallod, látjuk még egymást! Most viszont menned kell. Na, menjél, indulj!
- Igenis Rosalisa, igazad van – ebbe nem én döntök, jól tudom. Hiába a sírás. Letöröltem a könnyeimet, és határozottan az autó felé indultam, ami elvisz majd az új otthonomhoz. Az autóba beszállva, látva intézetes barátaim szomorú tekintetét, újból rám jött a sírás.
- Tudom hogy nehéz itt hagynod őket, de itt még nincs vége! Megígérem neked, hogy akkor jössz vissza látogatóba amikor csak akarsz! – simított végig a vállamon Rachel.
- Köszönöm! – tényleg hálás voltam, hiszen biztos rosszul esett nekik a reakcióm, de nem tehettem róla. 6 éven keresztül, nekem ez az intézet volt az otthonom, az itt élő gyerekek és Rosalia volt a családom, és most egyik percről a másikra azt mondják nekem hogy itt kell hagynom ezt a helyett.

2.csillag: Emlékek Zavara

Már hosszú ideje ültünk az autóba, és már kezdtem unni az utat. Fogalmam sem volt hogy merre megyünk, hova tartunk. De őszintén szólva nem is érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy az új életem felé megyek. Itt vagyok 16 évesen, és most várják tőlem azt, hogy elfogadjak két számomra teljesen ismeretlen embert szüleimként… irtó magányos leszek… csak erre bírtam gondolni. Rachel végig engem nézett, valószínű, leszerette volna olvasni az arcomról mit érzek. Így még jobban, igyekeztem azokat eltitkolni. Csak merengtem kifelé a kocsi ablakán. Reméltem, hogy nem sokára elalszok majd, és megint az álom világomba kerülök, ahol minden szép és jó, ahol vannak szüleim, és ahol olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek. Sok olyan dolog volt, amit jobb szerettem volna inkább elfelejteni…
- Lizzy… még is hogy kerültél az intézetbe? – kérdezte „anyám”. Nem mintha érdekelte volna, egyszerűen csak beszélgetni szeretett volna.
- Háát az egy hosszú történet…
- Van időnk. Talán, kicsit izgalmasabb mint kifelé bámulni az ablakon, és belemerülni az unalomba, nem de? – mond valamit… hát legyen.
- A szüleim, még kiskoromba meghaltak… 10 éves voltam akkor.
- Hogy történt?
- Nem akarok róla beszélni! - a szívem hirtelen újra nehézzé vált, ha az esetre gondoltam.
- Rendben! Majd elmondod, ha lesz hozzá elég erőd. Mi nem fogunk rád erőltetni semmit.
- Köszönöm, anyám!
- Semmiség. Ez a legkevesebb amit megtehetünk azért, hogy otthon érezd magad nálunk.
- Milyen messze vagyunk még?
- Már nem sokára megérkezünk, már csak 3 utca. –nagy levegőt vettem, majd a kocsi leparkolt.
- Itt is vagyunk. –szólt apám, majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Beléptem az ajtón, és kedvem támat volna letérdelni a padlóra, és sírni egy jót… de tudtam, hogy erősnek kell lennem.  A ház túlságosan is otthonias volt. Pont úgy nézett ki, mint az egykori lakásunk, sőt mi több: ez volt a régi lakásunk. Amikor beléptem az ajtón, fölszakadtak a sebek. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak tévedek, biztos csak rosszul emlékszem! Lehetetlen, hogy a szüleim… a szüleim és én is egykor ezt a padlót tapostuk.
- Képzeld Lizzy, azt halottuk, hogy a ház előző tulajdonosait is  Storwild-nak hívták.
- Bi…biztos valami távoli rokonok voltak. Anyám, megmutatnád a szobámat?
- Persze, erre gyere! Remélem tetszeni fog az új szobád. – ha ez tényleg a szüleim háza, akkor remélem nem a régi szobámat kapom. Annak a szobának a képe, mélyen az emlékezetembe vésődött. Volt akkoriba egy macskám, a szüleim halála előtt kaptam három nappal, egy-két hónaposan. Amikor az intézetbe kerültem, elvették tőlem.
- Ez az! – ez az a szoba! ez az a ház! semmi kétség! Jézusom, a régi lakásomba kerültem. Ne! Nem akarom!
- Ez…
- Nem tetszik? Szeretnéd megkapni inkább a mi szobánkat? – a szüleim szobáját… kizárt.
- Nem, ez tökéletes! De látni szeretném a ház összes pontját! Anyám, kérem vezessen körbe!
- Természetesen lányom! – egy fehér ajtóhoz vezetett. Az ajtót, lassan nyitotta ki, mintha csak érezte volna, hogy van valami kapcsolatom ezzel a házzal.

- Ez a mi szobánk! – A szemem tágra nyílt a csodálkozástól. Minden ugyan úgy nézett ki, mint akkor, amikor még én és a szüleim éltünk itt, mint egy minta család. De végül csak én térhettem vissza. Istenem… az ágy… az ágy… amibe a szüleim aludtak….az ágy, amibe be bújhattam ha rosszat álmodtam, menedéket keresve. az ágy, ahol mindig megnyugvásra lelt a lelkem.  Letérdeltem a padlóra, és az arcomat a kezembe temettem, hogy bírjam erővel. Az emlékek túl gyorsan a felszínre. Erősebben mint előtte bármikor.

- Mi a baj kislányom?

- Se…semmi. Inkább…  inkább visszamegyek a szobámba. Ne… ne haragudjon! – lassú, bizonytalan léptekkel indultam a szobám felé. Nem voltam benne biztos hogy jobb lesz nekem ott, de jobb, mintha elsírnám magam egy szoba láttán. Úgy viselkedek mint egy hisztis plázacica. Lizzy, szed össze magad!

Leültem az ágyamra. Elgondolkodtam, hogy ezen az ágyon aludtam 10 évig. 10 évig, elképzelhetetlen volt a számomra, hogy egyszer majd a szüleim nélkül kell léteznem. Várjunk csak! Egy nap… egy nap, amikor megharagudtam édesanyámra és édesapámra, a szekrény mögé dobtam egy képet. Eldobtam magamról, hogy soha többet ne lássam anyám és apám arcát.  Valyon…. valyon még mindig ott van?

Az ajtóhoz léptem, épp hogy csak egy résnyire kinyitottam, és kinéztem rajta, hogy nincs e itt valamelyik mostoha szülőm. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy tiszta a levegő, becsuktam az ajtót, elfordítottam a kulcslyukban lévő kulcsot, és a szekrényhez indultam.  Eltoltam, és ott volt a kép! Az egyetlen kép, egy kép, ami a családomból maradt. Leültem vele az ágyra, és nézegettem egy darabig, amikor hirtelen kopogást hallottam a szoba ajtón.

- Kicsim! Kicsim mért zárkóztál be?
- Bocsáss meg apám! – gyorsan fölpattantam, és kinyitottam neki az ajtót.
- Csak jöttem megnézni jól vagy e… mi az a kép?
- Semmi! – kiáltottam, majd a képet a szívemhez emeltem.
- Rendben… nem kell megmutatnod ha nem akarod.
- Köszönöm a megértését apám!  Lehetne egy kérésem… egyedül szeretnék magamra egy időre. Szeretném átgondolni a dolgokat.
- Persze, megértelek. Már megyek is.
- Köszönöm. –  ültem tovább az ágyon, és a képet nézegettem, amikor hirtelen az ágy alól kimászott valaki, és fölugrott mellém az ágyra. A régi macskám volt az.  Eszméletlen, hogy még mindig emlékszik rám.

- Sky! Hát te is itt vagy! Hogy lehet? Hiszen elvittek a sintérek nem? Mindegy… örülök hogy itt vagy! – kicsi gyenge testét szorosan magamhoz szorítottam. Fehér szóra gyönyörű volt, még annyi idő után is. Egyszer csak, egy másik korom szürke macska ugrott be az ablakomon.

- Nézd Sky! Udvarlód van! Gyere cica, gyere! – a macska épp megindult, amikor az ablakomhoz ért, az állat gazdája is. Egy szőke, zöld szemű fiú volt az, kb velem egy idős lehetett.

- Cielo! Hát itt vagy! Nem kéne csak így elszaladgálnod… ó, bocsáss meg, a nevem Edmond. Most költöztél ide, nem láttalak még eddig erre felé…

- Igen, most hoztak ide… de… de már korábban is itt éltem.

- Olyan ismerősnek tűnsz… mindegy. Itt lakok a szomszédba. A macskádat már ismerem! – a szomszédba… régebbről rémlik…. azt hiszem én ismerem. Jóban voltunk gyerekkorunkba… sokat játszottunk együtt.  – Hát akkor én megyek is! Sok szerencsét, új lány!

- Várj! Ne menj még! – ugrottam fel gyorsan az ágyról – tudod, új vagyok itt… és szeretném megtudni hogy még is mi erre felé a szokás…

- Te valami intézetből jöttél vagy mi, hogy ilyen ruhába vagy – ő poénnak szánta, de nekem nem volt kedvem röhögni rajta.

- I..igen onnan….

- Jaj, bocsáss meg! Én…én nem gondoltam volna. Mi történt az előző szüleiddel?

- Meghaltak. Még 10 éves koromba… utána elvittek az intézetbe, ahol 6 évig éltem. Tegnap jött egy pár, adoptáltak, és ide hoztak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés