WARNING!

+16! Yaoi!

Csak az olvassa tovább, aki tisztában van a yaoi szó jelentésével! Aki nem, az ainkább itt hagyja abba!

A történet egyébként, egy rövid kis fanfici, [mint általában az ilyen típusu dolgok] . Az egész, egy foci meccsel kezdődik. Első yaoi fanfictionom, úgy hogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy kinek hogy fog tetszeni =).

  Egy átlagos őszi napnak indult. A levelek már sárgultak, a fák színesen pompáztak, de az idő száraz volt. Már vagy úgy hetek óta nem esett, és egész kellemes idő is volt. Így hát, lementünk egyet focizni Németországgal és a többiekkel.

- Rendben! Alkossunk csapatokat! - szólt Németország, mikor leértünk a pályára, a rögtönzött játékosokkal.
- Magyarország! Magyarország! Legyél velünk! - mondtam szélesen Magyarországra mosolyogva, majd átkaroltam a mellettem álló – szokás szerint duzzogó - bátyámat.
- Rendben van! - mosolygott vissza Magyarország, majd mögénk állt. - Úgy se lettem volna szívesen egy csapatba Prussiával – egy gúnyos vigyort vetett Poroszország felé, valami olyasféle üzenete lehetett ezzel, hogy már alig várja, hogy jól elpáholja Poroszországot a pályán.
- Rendben van. Akkor én – Prussia – Ausztria és Cseh ország leszünk együtt. Ti pedig akkor: Olaszország – Romano – Magyarország és Japán.
- Oké – mondtam egy széles vigyorral, majd futásnak eredtem, hogy megszerezzem a már játékban lévő labdát. De Prussia kicselezett, és a földre zuhantam.
- Olaszország, jól vagy? - Magyarország a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, így végül is sikerült talpra állnom. Egy bólintással nyugtáztam hogy „semmi bajom”.
- Szerintem jobb lenne ha Italy a háttérbe maradna... - jegyezte meg halkan Japán. „Nem hagyhatom annyiban! Meg kell mutatnom Németországnak, mire is vagyok képes!” - gondoltam, és így tehát tovább szenvedtem végig a hátra lévő perceket. Egészen félidőig, amikor is Amerika a pálya széléről belefújt a sípjába. Akkor én, és a csapatom többi tagja is hátra vonultunk, a közeli kispadokhoz, hogy megbeszéljük hogyan is tovább. Habár nagyon nem volt már miről beszélni, ugyan is 5-0 volt az állás.
- Még megnyerhetjük! Mindent bele srácok! - egy reményteljes mosolyt erőltetett az arcára a csapat egyetlen lány tagja, majd vállon veregetett minket. - Meg kell vernünk Poroszországot... nem veszthetünk!
- Már esélyünk sincs arra hogy behozzuk a lemaradást, mert ez az idióta mindig elcseszi! - intett felém kedves bátyám.
- A helyzetet felmérve, úgy gondolom, nem csak Olaszország hibája a fent állandó helyzet... - közölte diplomatikusan Japán, mi közbe hosszasan gondolkozott.
- Ha Spanyolország is itt lenne, biztosan nyertünk volna! Idióták! - morgott ismét Romano.
- Igyekszek jobb  lenni... ígérem nem fogok többet. Hibázni.... - szóltam végül én.

„Szegény Italy....olyan lelkes volt az elején. Most meg szinte alig van kedve az egészhez. Ráadásul mindenki bántja....lehetne, hogy ha szerezne egy kis önbizalma, akkor képes lenne jobban játszani...talán ha hagynánk nyerni, több kedve lenne...”

- Min gondolkodsz Németország? - szólt Prussia – miért vagy ilyen lehangolt? Mi vezetünk! Meg fogjuk verni Magyarországot! Látni akarom majd az arcát, amikor 10:0 lesz az állás – az arcán egy kárörvendő mosoly jelent meg. Ami nem sokára el is tűnt, Németország szavai hallatára
- Talán hagynunk kéne győzni őket.... - jelentette ki, kissé félszeg hangon Németország.
- Miii?! Miért kéne? Ha, Németország? Mégis miért? Na jó...elmondtad már a többieknek a briliáns tervedet?
- Még nem. Én csak szeretném, ha Olaszország kicsit megerősödne, és azt hiszem, hogy ha most vesztünk akkor több önbizalmat szerezhet, ami pedig jó hatással lesz majd a későbbi teljesítményére...
- Te most csak szórakozol ugye? Miért érdekel téged Olaszország?!
- Nem tudom... de a lényeg az, hogy vesztenünk kell! - jelentette ki határozottan Németország.
- Hát ha neked ez ennyire fontos... akkor legyen... veszítsünk. De cserébe, veszel nekem egy korsó sört – nevetett gúnyosan Poroszország, majd Amerika ismét belefújt a sípjába, jelezve ezzel a második félidő kezdetét. Mind a pályára sereglettünk, és újra játszani kezdtünk. Németország igyekezett mindig nem túlságosan észrevehetően Olaszországnak passzolgatni a labdákat, aki még ügyetlensége ellenére is, mindig betalált a hálóba. Így hát, Olaszország rúgta be a legtöbb gólt, aminek köszönhetően csapattársai tisztelni kezdték Italyt. Csak hogy Olaszország meghallotta ahogy Japán és Amerika beszélget, miszerint, Németország direkt nyerni hagyja őket, és feltett szándéka őt az egekig emelni, és csak ezért képes annyi gólt rúgni. Ezek után, természetesen, Olaszország már nem tudod felhőtlenül örülni a győzelemnek. Bár csapattársai nem bántották, sőt, annak ellenére hogy tudták, hogy a Német felek győzni hagyták őket, hálásak voltak Italyanak. De Olaszországnak még is csak bántotta a szívét, hogy nem becsülettel nyerte meg a játékot. Így tehát a meccs befejeztével, kicsit félrevonult a többiektől az öltözőbe. Már mindenki elment, ezért síri csönd volt az öltözőbe. Olaszország leült egy padra, és csak nézte a padlót, mintha valami szív szorított látna odalent.

   Hirtelen azonban, csendes, óvatos lépteket hallott az öltöző ajtaja felől. Oda fordította a fejét, majd hamarosan Németországot pillantotta meg az ajtó keretében.

- Olaszország... te még mindig itt vagy? - bólintottam – Valami baj van?
- Semmi... csak... olyan haszontalannak és gyengének érzem magam... - sírás fojtotta, halk hallatszott. Alig hallható. Németország szeme elkerekedett a meglepettségtől. Azt hitte, Olaszország boldog lesz, miután győzni hagyja. Végkép nem gondolta, hogy vigasztalásra fog szorulni. Emellett, soha nem látta még Olaszországot ilyen elkeseredettnek és összetörtnek. - mindig állandóan csak a terhére vagyok.... hiszen neked is nem... állandóan csak a terhedre vagyok! - pár árva könnycsepp csordult végig Italy arcán. Kezei Németország szívéhez tapadtak, saját vállát pedig Németországéhoz tapasztotta. - tudom, hogy folyton bosszantalak, és hogy csak nyűg vagyok... én mégis – erősebben meg szorítottam Németországot, majd könnye szemekkel fölnéztem. Németország pedig szinte azonnal hozzá tapasztotta az ajkait az ajkaimhoz. Alig kaptam levegőt. Az ajkai kényeztető melegséggel töltötték fel az egész testemet, minék hatására a könnyeim tavaszodtak.

Képtelen voltam elengedni. Csak arra voltam képes, hogy továbbra is szenvedélyes csókjaimmal kényeztessem ajkait. Majd éreztem ahogy hideg keze becsúsznak a pólóm alá, és gyengéden végig simítják a csípőmet és a bordáimat. Eldöntött a padon, majd lehúzta rólam a pólómat. Majd végül minden felesleges holmimtól megszabadított.

A teste szorosabban szorult az enyémhez, mint előtte. Éreztem a szívdobbanásait, ami a szenvedélytől úgy verdesett akár egy kakukkos óra. A szája elhagyta az enyémet, és csak halk zihálását hallottam. „Gyerünk már! Mi lesz már... mire vársz.... gyerünk! Akarom...”
Németország.... - a hangom hallatára Németország újra megcsókolt, majd végül is megérkezett.
Agh! - alig halható hangom, jelezte az akció sikerességét. Németország gyorsított. Azt hittem végem van. Kemény volt és hideg, még is jó. Akár egy rózsa, mely töviseivel együtt gyönyörű.

     Hamarosan fáradt teste mellém borult, és betakart teste melegségével. Még mindig az érzések hatása alatt voltam, és mindegy egyes kis porcikám azt süvítete hogy „ne! Nem volt elég!” Heves teste, szinte lángra gyújtotta az enyémet, szorosabban húztam magamhoz. Fejemet mellkasába dugtam, és próbáltam nagy levegőket venni, és visszazakkan a normális puzús értékbe, nem igazán sikerült.
Németország....  - „szeretlek” akartam mondani, de nem jött ki a hang a tokomon.
Nem vagy a terhemre, és egyáltalán nem idegesítesz! Szeretem hogy velem vagy, szeretem hogy ügyetlen vagy... úgy szeretlek ahogy vagy!
Én is. - szorítottam erősebben – köszönöm!