Ezt a történetett egy este gondoltam ki. Nem tudom hogy jött, csak úgy jött. Tartalmat nem írnék, olvassátok el. Lesz benne romantika, de ugyanakkor próbálok izgalmat is csempészni bele, ami nem biztos hogy sikerülni fog. Ez az első olyan történetem, aminek tényleg nincs köze az én életemhez, nem annyira mese szerű, és még csak 5-10% koppintás sincs benne. Ez teljesen saját. Nem folytatás, nem az van hogy van benne egy kis ez, egy kis az. Szóval nagyon izgulok, hogy valyon hogy fog nektek tetszeni, remélem el nyeri majd a tetszéseteket. Úgy tervezem hosszú lesz, szóval a folytatást, azt mindig folyamatosan lehet várni.

Kis ismertető: 

%........% - Az olyan szövegeket amik % jelbe vannak téve, Sebastian gondolja

=......= - Az olyan szöveg részeket amik = jelbe vannak téve, Zack gondolja

Az olyan részek, amik gondolat formába jelennek meg (E/1) de nem mondja senki, azt Elizabeth gondolja

Sziasztok, Elizabeth vagyok! Moszkvába lakok, illetve, csak laktam, már jó ideje, pontosabban egy éve Münchenbe élek. Biztos fel merült benned a kérdést, hogy most akkor Orosz vagy Német vagyok.  Német vagyok, egy árvaházban nőttem fel, egészen 5 éves koromig. Akkor egy kedves család Münchenbe, örökbefogadott. De abba a házba mindig rettegtem, és mivel a mostoha nagybátyám kint élt Moszkvába, ki költöztünk hozzá. Ott jártam ki az általános, ott volt az első szerelem meg minden, egy szóval: ott nőttem fel. Így amikor meg tudtam, hogy vissza költözünk Münchenbe...nem voltam el ragatattva.Még mindig nem örülök neki hogy visszaköltöztünk. Ugyan is, a gyerekorri félelmeim ugyan úgy előjönnek, mint régen.  Hogy beszéltem e erről valakinek? Naná hogy nem. 16 éves vagyok, halálra cikiznének, hogy Elizabeth hangokat hal otthon, és fél. Szóval, meg próbáltam tudomást sem venni a dolgokról.
-Elizabeth! Elizabeth! Gyere reggelizni, utolsó nap, legalább most ne késs el!
- Megyek már!  Nem fogok el késni ne izgulj, és ahogy mondtad, utolsó nap, ilyenkor már nem veszik olyan szigorúan a késéseket!
Amikor le értem a kedvencem várt! Tojásrántotta! Igyekeztem gyorsan megenni, hogy be érjek időbe a tanításra. 
- Szia Alice mentem!

Alice, a mostohaanyám. Hogy miért a keresztnevén szólítom? Fogalmam sincs, csak valahogy ezt szoktam meg. 
Na jó, elárulom, nem vagyok a legjobb tanuló, sőt. Viszont irodalomból egész jó vagyok, és szeretem is. Persze, nem az elmélet része izgat, sokkal inkább az, amikor én alkotok meg valamit a papíron, amikor életre keltek szereplőket. Több író pályázatra is jelentkeztem már. Pályáztam már versel, epikus, és drámai művekkel, de még egyiken se nyertem el érmes helyezést, ami őszintén meg vallva kicsit bánt. A nagy álmom, hogy majd egyszer híres író válik belőlem, akit mindenki ismer.
-Eliz! Eliz!Hé, néz már ide! 
Egy feket  kocsiból inteketet egy férfi. Először nem nagyon ismertem meg, majd rá jöttem hogy ő az, aki a gondomat viselte az otthonban. Ő Párisba költözött amikor mi Moszkvába. Csak ő azért, mert munkanélküli lett, azért amiért egyszer megvédett egy kölyök elöl az otthonban. Azóta nem láttam.
-Charli, jó újra látni! Hogy vagy?
-Jól köszi! Az iskolába sietsz, igaz? El vigyelek?
-Igen, azt meg köszönném!
Mondtam, majd be pattantam mellé az autóba. 
-Mond csak, hogy tetszett Párizs?
-Óóó..Párizs igazán gyönyörű hely. De tudod milyen az, ha távol vagy az otthonottól, valahogy még is csak haza vágysz. 
Persze hogy tudom. Még ha kint is éltem Oroszországba, és nem nagyon szíveltem a visszaköltözést, hiányzott Németország. Nekem nem az országgal volt a bajom, még csak nem is a környékkel, csak azzal a házzal. Én nem kértem hogy költözzünk egy más országba, a mostoha szüleim döntöttek így. Nekem bőven meg felet volna, ha át költözünk Berlinbe. De már nem rágódok a múlton….
-Szóval ezért jöttél vissza, mert haza húzott a szíved?
-Hát tulajdonképpen igen. De halljam, ti mért jöttek vissza?
-Egyszerűen csak visszajöttünk. Alice azt mondta azért mert már nagy vagyok, és nem fogok már többet félni a lakásba.
-Igaza volt, tényleg nem félsz már?
-Hát…én…
Hálaisten, meg érkeztünk pont a legjobbkor. Nem szívesen hazudtam volna neki.
-Hát akkor viszlát Charli, és figyelj csak, gyere át nyugodtan vacsorára, jó?
-Rendben, majd még meg gondolom. Viszlát Eliz, és vigyázmagadra!
Amit Charli el hajtott, jöttek a kedves szavak a kedves osztálytársaimtól.
-Mi az Elizkép? Minden rendben van?  Vigyáz magadra jó? Ne hogy bajba keveredj!
Harsokták. Már megszoktam.  Tudták hogy árvaházban nőttem fel, ezzel együtt tehát azt is, hogy nagyon érzékeny vagyok, ezért állandóan piszkáltak. Minden reggelem ezzel kezdődött…
-Hadjátok már! Csak találkozott valakivel, nagyon sajnáljuk, hogy ha ti sosse találkoztok senkivel, de normális embereknél ez nem így szokás!
Üvöltött rájuk Bella, az én leges-leges legjobb barátnőm. Ő az aki mindig kiállt értem, aki fel emelt hogyha mély ponton voltam, és akivel akkor is tartottam a kapcsolatot amikor kint éltem, és ő még olyan messziről is képes volt támaszt nyújtani nekem.  Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, a szomszédom volt, amikor Alice örökbefogattak, és a szüleink is jóban voltak. Bármint, az igazi szüleim, így hát szorosan követték hogy mikor mi történik velem, és az árvaházba is gyakran be hozták hozzám. Tulajdonképpen akkor barátkoztunk össze.
Még egy dolog, amit tudnotok kell rólam. Már az otthonban el kezdtem zenét tanulni. Ez  a másik szenvedélyem. Azon belül játszottam zongorán,gitáron, hegedűn,csellón, és nagybőgőn is, de a legjobban a gitár fogott meg, az az a hangszer, ami nélkül, csak félember vagyok, és amikor gyerek voltam, akkor is volt mindig egy kis gitár a szobámba amit, sokszor még éjfélkor is használtam, mert mint ahogy említettem mindig nagyon féltem az itteni házunkba. De amikor féltem, gitároznom kellet, és akkor a gitár hangja meg nyugtatott.  Ez még ma is tart. Ma is a gitáron, vagy történet írással vígasztalom meg magamat. Ja, igen, és mindennap magammal viszem a gitárt az iskolába is, mert a gitár óráim ott vannak, az ebédszünetbe.  Tudom nem sok idő, de nagyon sokat kérnek érte, és nincs többre pénzünk. A gitár társamat rettenetesen tisztelem. Egy nagyon helyes, és okos srác, és csak 1-2 évvel idősebb nálam. A baj csak az, hogy iszonyatosan bunkó.  De én tudom, hogy ez csak egy álca, és legbelül egy nagyon kedves ember. Csak nem engedi hogy a diák társai, meg ismerjék. Valamilyen szinten meg értem őt, de akkor se kéne ilyen gorombának lennie.
-Hányas terembe leszünk Bella! Bella, Bella!
Hogy tűnt el mellőlem ilyen gyorsan?  Most honnan találjam ki hogy hányas terembe leszünk?
Össze vissza rohangáltam a folyóson egy darabig, amikor, véletlenül neki szaladtam Zack-nek. A gitártársamnak…a gitár is nála volt, és amikor neki rohandtam, akkor a gitár hangosan kiesett a kezéből.
Ja, igen, még valami, ami hozzá tartozik Zack jelleméhez, és nagyon fontos.
A szülei nagyon híres zenész családból származnak, mindenük a zene, a hangszer, csak úgy mint Zack-nek.  A zenéje rettenetesen gyönyörű és precíz, de semmi érzés nincs benne. Ezért még egy versenyen se győzött, mindig csak második lett. Az apja hegedül, az anya pedig zongorázik.
-Héé…Hurgh  (hárgh) néz már a lábad elé! A termeteket keresed mint mindig, ugye! 120 terem a tiétek. 
Mindig a vezetéknevemen szólít, mert a szüleitől azt tanulta hogy csak azt szólíthatja a keresztnevén, aki közel áll hozzá. 
-Igen, is Zack!
-Mondtam már hogy ne szólíts a keresztnevemen! Radeton (rádeton)-nak, hívj, mert az a vezetéknevem!
-Igen is, bocsáss meg Radeton.

Mindtam majd a 120 teremhez indultam. 

Milyen órával kezdünk? Áááá....tudom már, biológia. Azt mondta a biológia tanárunk, hogy ma egy különleges, és érdekes helyre megyünk, ami nem teljesen tartozik hozzá a tantárgyhoz, pláne nem a tanagyaghoz, de látnunk kell! Szóval elégé izgulok. 

-Szia Elizabeth! Hát gond nélkül ide érkeztél?! Kész csoda.

-Hát azért nem teljesen gond nélkül. A folyosón bele futtotam Zack-be. 

-Húúú...az nem jó. A gitár is nála volt?

Bólintottam. 

-Nagyon mérges lett?

-Nem. Mintha nyomasztaná valami. Olyan gondterheltnek tűnt

-He! Zack, gondterhelt? Látnom kellet volna.

Bella gyűlöli Zacket. Nagyképűnek és flegmának tartja, és a zenéjét se nagyon szereti. Pedig amikor Zack játszik a gitáron, az tényleg nagyon kellemes. 

-Kedves gyerekek! Mindmeg vagytok? Elizabeth is itt van?

-Igen itt vagyok tanárnő?

-Nem néztem volna ki belőled, akkor induljunk!

Most megint mért kellet így meg aláznia? Tudom hogy vannak hibáim, tisztába vagyok vele. De nem kell mindegyes másodpercbe a szememre vettni őket.

A tanárnő egy csillagászhoz vitt minket, utána pedig egy bolygó megfigyelőhöz mentünk.

-Látjátok, az ott a Mars. Oda még mai napig nem jutott el egy ember se. De egy napon majd el fog tudni jutni. Valyon milyen lesz? Ki mint gondol?

A legtöbben izgalmasnak, és merésznek találták, de az én szívemet mellegség töltötte el, már csak a gondolattól is. Kicsit bután is éreztem magam e miatt.

A bolygó megfigyelő szakember észrevette hogy hogy érzek, és meg állított.

-Neki még mondanék személyen pár dolgot. Ugye nem baj, tanárnő!

-Természetesen nem! Na, menyünk gyerekek, majd kint meg várjuk Elizabethet.

El mentek.

-Tudod, néha a földönkívüliek, néha kapcsolatba lépnek egyes, számukra fontos emberekkel. Nem tudni, mi alapján választanak, de sokszor, nem barátságosak a szándékaik.

-És ezt most mért mondja el nekem?

-Mert szerintem, te is egy kiválasztott vagy. Lehet hogy te leszel az első ember aki a Marsra lép. Ugyan is, arra már rűjöttek, hogy ha van a földönkívül értelmes lény, az sokkal okosabb, és ők már ide tudnak utazni, bizonyára a kiválasztotakat el vinnék magukkal, a többi embert pedig megölnék. 

-Miket beszél? Milyen kiválasztott? 

-Szól egy legenda, a tudósok között, ami arról szól, hogy egyszer el jön majd egy árva lány, és ő lesz az első ember aki a Marsra lép. Többet én se tudok, de ha értekel bővebben a történet, a könyvtárba találsz egy könyvet, a címe Ember a Marson. Abba részletesen le írják a legendát. 

-Ez csak egy mese, semmi alapja. Én nem hiszek az ilyenekbe. 

Mondtam, majd elindultam az osztályom felé. Komolyan el keztem félni. Azok a hangok amiket hallok csak nem....nem az nem lehet, az képtelenség. 

*Ebéd szünet, Elizabeth gitár órán*

-Hol késik már Zack? Ilyenkor már rég itt szokott lenni. 

-Elnézést a késért! De kaptam pár plusz házit. 

-Rendben. De most ülj le, mert valami fontosat szeretnék mondani. 

Zack le ül. 

-Úgy! Amit mondani szeretnék az az, hogy be neveztelek titeket az országos duett versenybe. 

-Mi! Úgy hogy meg se kérdezet, hogy mi akarjuk e? 

Háborotam fel. Oké hogy szeretek gitározni, de nem szeretném le égetni magam az egész ország elött. Én szeretek, de nem tudok gitározni. 

-Ezzel a lánnyal! Mag meőrült! Lehetetlen, nem tud, és nem is akar meg tanulni rendesen gitározni. 

-Ne aggódj! Menni fog neki. Imádja a gitárt, épp ezért nem lesz baj. Meg fogja tanulni profi szinten zenélni, és jobb lesz, mint bárki más a mezőnyben. 

-Ha nem sikerült neki 5 éven keresztül akkor most mért sikerülne neki 1-2-3 hét alatt! 

- Jaj, te mindik olyan negatívan gondolkotsz! Sikreülni fog, tudom! A verseny 4.fordulós, és mindegyikre kaptok témát. Na, ne haljak több nyafogást! Meg tudjátok csinálni. Ja, és erre jönnek majd haza édesapád Zack. Erről beszéltem neked ma reggel. Na, ennyi volt a mai óra. Holnap találkozunk.

*Ki lépnek a gyakorlóteremből*

-Radeton! 

Rám nézett.

-Adjunk bele mindent! 

-Nekem ez természetes. 

-Örülök. Biztos remek produkciót fogunk előadni. 

-Én...te már kevésbbé. 

Mondta majd el ment. 

Gyakarolnom kell, nem égethettem le magam. Ne igza van. 5 év alatt nem sikerült meg tanulnom rendesen gitározni, akkor hogy sikerülne most pár hét alatt.  Mikor haza felé indultam akkor, meg álított egy fiú az utcán, egy trombita volt a kezében. 

-Szia! Te vagy az a lány, aki Radeton-nal páylázott a duett versenyre igaz?  

-Igen, de...

-Én vagyok az egyik riválisod. Nehéz lehet neked, hogy azzal a tuskóval kell egy szimpadra lépned, pláne úgy hogy amatör vagy.

-Hát igen, de...

-Én hiszek benned, és hiszem hogy meg tudod csinálni! Ha gondolod, segíthetek a gyakorlásban is.

-Azt meg köszöném. Gyakorolni mész az iskolába?

-Igen. Velem tartanál?

-Persze!

Milyen kedves. Pedig még csak nem is ismer.

Be értünk a terembe.

-Tudod már mit fogsz játszani?

-Nem. Még csak a témát se tudom.

Erre egy nagyot nevetett. 

-Ebbe most mi olyan mulatságos ?

-Titeket aztán jól át vágtak a palánkon. A versenyre nem szaptak meg témákat. 

-Hát ez király. Jó tudni. De, még is mi is a neved?

-Ja, bocsi, milyen illetlen vagyok a nevem Sebastian. 

-Örülök. Hogy válaszak dalt, amikor nem nagyon ismerek komoly zenéket. 

-Nekem itt van pár CD-m, ha gondolod meg hallgathatod pket, amíg én gyakorolok. 

-Köszi, rendes vagy. 

El keztem őket hallgatni. Az elje nem nagyon tetszet, de aztán az ötödik....

-Ez nagyon tetszik! Olyan kellemes ritmusa van. Ez jó lesz, ezt szeretném!

-Muti! Ez tényleg szép. Vid el nyugottan, mutasd meg Radetonnak, és döntsétek el.

-Rendben, köszönöm szépen! Biztos neki is tetszeni fog.

Indulni akartam.
- Várj, ne menj még!  Had segítsek neked! Egyedül nem fogod tudni meg csinálni.
- Magam is jól tudom…
- Olyan, mintha nem hinnéd el, hogy meg tudod csinálni!
- Hát ez azért van, mert nem is hiszem el hogy meg tudom csinálni. Amatőr vagyok. 5 éve tanulom a zenét, reménytelen esetnek hívtak. Akkor az maga lenne a csoda ha 1-2 hét alatt olyan jól játszanék mint Radeton.
- Nincs igazad! Sikerülni fog! Hiszen szereted a gitárt nem?
- Igen, de…
- Semmi de! Az elég a hoz, hogy profi legyél! Egyébként meg Radeton se nyert meg egy versenyt se, a hűvössége miatt.  Lehet hogy majd pont a te zenéd hallatára olvad meg, és kezd el érzéssel játszani.
- Az lehetetlen.
- De hogy! Majd én segítek neked. Pár hét múlva, Radeton majd irigykedni fog rád, híd el nekem!
- Bárcsak úgy lenne…- mondtam le csüggeztett fejjel.

- Vedd elő a gitárt, és had haljam a zenei tehetségedet!

Játszottam valamit neki, bruttál rosszul. Nem volt jó a ritmus, és a hangokat is fél óráig kerestem. Arról nem is beszélve, hogy full vörös voltam. Mért kellet ennyire zavarba hoznia? Soha nem nézet még fiú mi közbe játszottam.  De ő, ő, olyan kedves…. még csak pár perce találkoztunk, de úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. 

- Na, nem is volt olyan szörnyű! Van még mit csiszolni, de sokkal jobb  vagy mint azt te hiszed. Menni fog!
- Sebastian! –mondtam mosolyogva, és oda szaladtam hogy meg ölejem. Majd utána, eszembe jutott hogy még csak pár perce ismerem, nem kéne így le támadni. De annyira jól estek a szavai! Az ő hibája! Mért kell neki ilyeneket mondania. De mintha nem is zavarta volna hogy megölelem, mert ő is át karolt. De aztán, az idióta gondolataim miatt el löktem magamtól
- Jaj, bocsáss meg kérlek!
- Jaj, ugyan már! Érthető a reagciód. Azt hited hogy egy kész csőd tömeg a gitár tudásod, és most valaki azt mondja neked, hogy egész jó voltál…
- Sebastian…-ő megért! Ő az egyetlen, aki meg ért. Engem soha nem értett meg senki. Mindig ki közösítettek, és még akik közel is álltak hozzám, még ők se értettek meg mindig. Hogy csinálja? Hogy képes ennyire a szívembe láttni?!  El bűvöl, a szemei el varázsolnak. De miért, miért érzek így? Nem rég találkoztunk, akkor mért vagyok ennyire el varázsolva. A szemei, ahogy rám néz, mintha egy más helyen lennék, mintha a mennyországba repítene, minden gondom, bánatom el száll, és azt kívánom, bárcsak se kéne el hagynom, és az a legjobb amikor ilyenkor csörög a telefonom. Amikor olyan nehéz le venni róla  a tekintettem .
- Bocsi, de ezt mu…muszály fel vennem!
- Hát persze! Ne kérj már mindenért bocsánatot.

*A telefonálás*
-Elizabeth azonnal gyere haza! Charli is téged vár, és mindenki téged vár a vacsorával. Még is hol vagy ilyen sokáig.
- Vacsora? Már ennyi lenne az idő?
Rá pillant az órára.
-Óóó…bocsi Alice! Siettek haza, és ne haragudj!
-Jó, semmi baj, de most indulj!
-Rendben, szia!

-Ha, sajnos most indulnom kell! Majd még holnap találkozunk!
- Hát persze! Jól éreztem magamat ma veled
-Én is! –mondtam mosolyogva. Haza felé azon gondolkottam, hogy neki mi volt ebbe az együtt töltött időbe az élvezetes. Hallhatott, valami igazán fül sértő gitár játékot, és még az én hülyeségeimet is hallgathatta. Nem tudom, de az biztos, hogy engem nagyon meg fogott. De miért! 

Amikor haza értem, már a vacsora készen volt. Gyönyörű terítés volt az asztalon. Na, és persze az asztalnál ott ült Charli is. Amikor meg látott egyből fel állt.

-Eliz! Reggel nem volt alkalmam meg ölelni, úgy hogy most ezt pótolom! –mondta, majd oda jött és meg ölelt.
-Szia Charli!
-Jó napot kisasszony! Még is hol volt? –a mostoha apám volt az.
-Csak gyakoroltam a duett versenyre (gondolja: ha ezt gyakorlásnak lehet nevezni).
-Jól van…csak vicceltem! Természetesen nem baj, hogy kicsit tovább kint voltál.
Meg vacsoráztunk, el köszöntem Charlitól, és le fekütt mindenki a saját szobájába. Néma csönd volt a lakásba, de én a szobámba, az ablak felöl hangokat hallottam.
-Ki ez? Ki ez, ez egy ember! Valyon hall minket?
-De hogy…még is hogyan hallana, ne beszélj már szamárságot.
Hirtelen fel ugrottam az ágyból.
*Másnap a próbaterembe Zackkel*
-Zack! –láttam a morcos képét, és tudtam mi a baja…
-Akkarom mondani, Radeton! Nézd csak ezt szeretném el játszani veled a versenyen. Hogy tetszik?
-Egész jó! De képes leszel te ezt el játszani? Nehéznek tűnik.
-Igen! Képes leszek rá, mert meg akarom csinálni, és jobb leszek mint te, valaha is! –erre el mosolyodott, mintha csak ezt szerette volna hallani.
-Örülök hogy ezt mondod, de akkor most a tehetségedre is kíváncsi vagyok.
Mi közbe játszik, Zack közelebb lép hozzá, és nyengéden meg fogja a bal kezét.
- Nézd, így fájni fog az újad. Fog lazábban, és ne a gitárra tedd a kezed, ha nem a húrra. Úgy! Tartsd meg! Most játssz egy akármilyen akkordot.

*Pengett*
Hirtelen milyen segítő kész lett. Ez terjed?

- Úgy, mindjárt szebben szól! Ügyes vagy. Csak így tovább. Ha így folytatod, akkor tényleg le körözöl. –mondta mosolyogva, amire én is el nevettem magam. Erre meg jelent Sebastian.
- Azt hittem, hogy az angyalok szálltak le,de úgy látszik, csak te játszottál. Ugye mondtam hogy sikerülni fog. Még akkor is ha ez a tuskó itt ellened is van…  -mondta mosolyogva, majd Zackre mutattot. Úgy néztek egymás szemébe, mintha menten szét tépnék egymást. Amikor már fél perce úgy nézték egymást, már én féltem.
- Jól van fiúk, fejezzétek be.   Már én félek, csupán attól ahogy egymásra néztek. Sebastian! Zack….akarom mondani Radeton, nem is olyan bunkó ám, mint azt sokan hiszik, csak meg kell érteni. –mondtam, majd Zack szemébe néztem, aki olyan szépen mosolygott rám, ahogy még senki más, és én már megint el olvadtam már megint, csak úgy mint tegnap Sebastian pillantásától. Mi van, ez ragályos? Mért mindenki engem babonáz meg?
- Rendben, látom Elizabeth most nem érsz rá, szóval akkor majd jövök máskor. –mondta, majd el ment.
- Köszönöm!  -mondta Zack.
- Mit?
- Hogy ki áltál értem. Nem érdemeltem volna meg, főleg nem tőled nem. Hisz, mindig olyan durva voltam veled, és a legtöbbször igazságtalanul bántottalak. Bocsáss meg Hurgh!
- Semmi baj! Nem csak velem viselkedtél így, és valamilyen szinten meg értelek! –erre hirtelen fel kapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel rám nézet.
- Te, meg…meg értesz…-biztos neki is sok szörnyűségen kellet már át mennie.
- Persze. Árva házi gyerek vagyok, tudod, ha vissza csinálhatnám, és is fel venném a mostoha apám nevét, és soha senkinek nem árulnám el. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tudom milyen az, amikor nem akarod hogy meg tudjanak ezt-azt róla. Tudod, nem tudom mi az, amit ennyire titkolsz, de nagyon sajnállak érte.  –amikor ezt ki mondta, könnyek úsztak a szemébe, és gitárral a kezébe, le ült a padra, vagy inkább le pottyant, mert olyan hangja volt. Teljesen összetört!  Közelebb léptem hozzá, meg fogtam lágyan a kezét, amivel a szemét takarta, és a gitárra tettem.
- De nem gondolod, hogy ezt a fájdalmadat, ki adhatnád a gitáron keresztül. Meg könyebülnél. Nem jó ha magadba fojtod. Engem is sokat bántottak.  De látod, egyben vagyok! Muszáj ki beszélned, nem zárkózhatsz be, mert abba bele őrülsz!
- Te…te olyan kedves vagy! Nem is értem mért bántottalak. Azon töltöm ki a mérgemet, a fájdalmamat, hogy másokat bántok. Önző vagyok…ne foglalkozz velem! Nem érdemlem meg, se a te, se a mások törődését.  –mondta, majd az ölembe hajtotta a fejét. Úgy éreztem, mintha az a hatalmas távolság kettőnk között, hirtelen el párolgott volna. Le hajoltam hozzá,és szorosan magamhoz öleltem.
-  Majd én el döntöm, hogy kivel foglalkozok, és Radeton, nem vagy egyedül,Nekem el mondhatod…-erre hirtelen megint fel kapta a fejét.
- Köszönöm! Most meg nyugodtam kicsit! Hálás vagyok érte, hogy meg nyugtattál! Te…te egy…(Zack gondolja: egy angyal vagy)

=miért érzem most ennyire közel magamhoz. Mintha tényleg el mondhatnám neki…de végül is mért ne!
- Tényleg tudni szeretnéd hogy mi történt velem ?
- Igen, és segíteni szeretnék neked ezt át vészelni.
- Rendben, akkor találkozzunk, egy 2 óra múlva, a buszmegállóba. El megyünk valahova. –mosolyogva bólintottam. Radeton el lökött magától.
- És most menny Sebastian után.
- Ezt most úgy montad mintha…
- Félreérted! Én csak, egyedül szeretnék lenni egy kicsit!
- Rendben! Akkor vigyáz magadra, viszlát 2 óra múlva!

Szegény! Mi baja lehet, és még is mért érdekel ennyire, amikor mindig csak gorombáskodott velem.

- Sebastian! Sebastian! Hova, hova ilyen sietősen, alig értelek utol.
- Ja, csak az iskolám gyakorló terme felé igyekeztem.
- Mi? Te nem ebbe az iskolába jársz? Akkor azért nem láttalak még eddig.
- Nem, nem ide járok, a város túlsó végébe járok suliba.
- Jaj, és képes vagy oda ki gyalogolni?! Órád van?
- Nem nincs, csak ott szoktam gyakorolni.
- Mi itt lakunk a közelbe, mi lenne ha nálunk gyakorolnál? Így legalább én is fejlődnék.
- Jó ötlet, köszönöm hogy fel ajánlottad.
- Semmiség, örülök hogy segíthettek.

Mondtam majd, el indultunk haza felé.  Még vissza néztem a gitár terem ablakára. Láttam Zacket, ahogy épp minket néz. Olyan féltékeny képet vágott, hogy ha nem ismerném azt hinném hogy belém szeretett.
- Még is csak azzal a gyerekkel mész! Ne, ne kerülj hozzá túl közel! Nem akarom hogy bajod essen.  (Zack gondolja)
Sebastian is fel nézett az ablakra, de abban a pillanatban Zack el ment az ablakból, és amikor Sebastianra néztem, csak egyszerűen el mosolyodott. Mik ezek, valami ellenfelek? Vagy talán Sebastiannak köze van Zack szörnyű emlékéhez?
*Elizabeth szobályába*
- Milyen szép szobád van! Jól, tudom hogy félelmeid vannak? – fel kaptam a fejem. Honnan tud róla? Csak tegnap találkoztunk, és én nem beszéltem neki erről.
- Honnan tutsz róla?
-Látszik rajtad, amikor belépsz a szobába. Mitől félsz?
-Nem, nem mondhatom el! –mondtam, majd az ágyra dőltem.
-De el mondhatod. –mondta, majd mellém feküdt. A szívem hirtelen el kezdett hevesen kalapálni, úgy, hogy azt hittem, menten ki esik. De az övé is. Láttam a lélegzettét.
-Hangokat hallok! A bolygó vizsgáló szerint, egy kiválasztott vagyok, a földönkívüliek számára, mert az egyiknek valamiért fontos vagyok!
- Te hiszel neki?
- Nem! Miért pont engem választana ki egy ufó! –erre ő hangos nevetésbe kezdett
-Ufók  mi! Milyen vicces vagy! Miért ufóknak hívod őket. Lehet hogy teljesen más a nevük, ezt a nevet az emberek találták ki.  Nem gondolod hogy, kicsit egoista dolog nevet adni egy fajnak?
-Érdekes! Ebből a szemszögből még sose figyeltem ezt a dolgot. De igazad lehet.
- Félsz ettől a témától igaz? Nem is szeretsz erről beszélni. Hanyagoljam?
-Igen, jó lenne.
-Rendben. Akkor kezdjük a gyakorlást.
-Igen, szerintem is, ez egy jó ötlet. –mondtam mosolyogva, mi közbe elő vettem a gitárt.
- Na, rajta mutasd mit tanultál Zacktől?
*játszik*
Sebastiannak tátva maradt a szája. El nevettem magam.
-Te aztán tudsz fejlődni!  Még hogy nem tudod meg csinálni. Ez pompás volt. Ügyes volt. De most, hogy a duettet is tanuld, játszunk együtt.
- Mi csoda? Nem fog sikerülni, el fogok csúszni,és…
-Nincs és, nincs de, nincs ki fogás! Duettezünk és kész! A színpadra se egyedül fogsz ki állni. Ott is duettezned kell majd.
-Értem, és bocsánat, igazad van!
-Na látod! De egy kicsit, több lelkesedést! –mondta mosolyogva. Az a mosoly, teljesen fel frissitett. Olyan mintha varázsereje lenne a mosolyának és a szemének. Az egyiktől meg nyukszok, a másiktól fel frissülök. 
*El játszák*
- Na, látod! Nem is volt olyan rossz! Bár egykét helyen el csúsztál, de a hoz képest, hogy ez az első duetted, ügyes!
- Köszönöm! –mondtam, amikor meg csörrent a telefonom.
-Már megint! Megyek, fel veszem!-mondtam nevetve.
-Rendben!
-   Szia Hurgh! Azért hívlak hogy le mondjam a találkozótt.
-Rendben, de miért? Nem bízol meg bennem?
-Nem erről van szó. Az apám, ma jön haza, és itt akarok lenni, amikor meg jön.
-Értem. Akkor kellemes napot! Köszi hogy fel hívtál.
-Jaj, ne már, életembe csinálok valamit, ami nem ellened van, és te azt egyből meg köszönöd! –mondta nevetve.
-Hát látod! De nem ostorozd magad emiatt.
-Már hogyne ostoroznám! Soha nem voltak velem olyan kedvesek mint te!
-Jaj, de hogy nem, édesanyád és édesapád biztosan…
-Ugye, ezt most te sem gondolod komolyan. Anyám állandóan a zongora előtt ül, és ült, apám pedig még csak nem is ült velünk, és amikor itthon volt, akkor is anyámmal beszélt meg olyan fontos dolgokat, hogy hova járjak iskolába, meg ilyenek. Nem törtődtek velem.
-Ne mondj ilyeneket! Biztos mindketten nagyon szeretnek téged.
-Abba én is biztos vagyok, de mit tegyek, ha én ezt nem érzem. Ellentétben veled, aki még csak nem is szeretsz, úgy érzem mintha…
-Na jó, ezt hagyd abba, mert el pirulok! –mondtam nevetve
-Úgy se látom!
-Ez igaz, de akkor is, na de megye, gyakorolnom kell…
-Így igaz, hiszen arra hajtasz, hogy le körözöl!-el nevette magát. Olyan ritkán hallom nevetni. De amikor igen, az engem is fel vidít.
-Szia!
-Szia!
-Kivel beszéltél? –kérdezte Sebastian.
-Ó, csak Zackkel.
-El pirultál! Ennyire fontos neked? Szereted?
-Mi! Nem, jobban mondva, igen, de csak mint egy barátod! – teljesen bele keveredtem. Ő meg csak mosolygott.
-Megint el pirultál!
-Jaj, nekem! De téged egyébként, mit érdekel hogy szeretem e? Mi csak barátok vagyunk vagy nem? Vagy talán féltékeny vagy?- kérdeztem. Amire már viszont én nevettem.
-Csak szeretnéd!-mondta, amin aztán együtt nevettünk.
-Na, én megyek!
-Rendben szia! Holnap találkozunk.
-Oké. Szia!
Mondta majd el ment.
*Aznap éjjel*
Már megint azok a hangok.
-De én látni szeretném!
-De nem tudhatja meg!
-Ha én nem ébresztem rá, akkor majd a szövetséges ! Akkor nem mindegy?!
-Nem, ő nem fog minket el árulni.
-Neki ez nem számít árulásnak, neki ez védelemnek számít, és különben is hall minket.
-De hogy hall!
-De, tudom! Igaz, hallasz minket, kedves! Nem bántunk! Nyisd ki a szemed.
Erre ki nyitottam a szemem.  Egy fénylő lény ált előttem. Nem volt túl magas. De olyan ragyogó. aranysárga bőre volt, és a szeme, narancssárgán világított. De  nem volt haja, és nagyon vékony keze és lába volt, még is el csodálkoztam a gyönyörűségén.
-Mi, mi vagy te?
-Én az Aramo fajhoz tartozok. A ti nyelveteken földönkívüli.
-Szóval nem ember vagy. Nem iszol vért, meg semmi ilyesmi?
-Nem! –mondta, és el nevette magát. Furcsa, mert olyan hangja volt, mint Sebastiannak, és a szemeiben is őt láttam.
-Honnan jöttél?
-Ez még kérdés számodra, a Marsról!

- Miért jöttetek ide?
- Azért jöttünk a Földre, hogy az megfigyeljük az embereket, hogy hogy élnek. Már korábban is volt egy ilyen látogatásunk, még gyermekkorodban. A célja, ugyanaz volt, mint most. Ha az emberek rosszak, akkor elpusztítani ezt a bolygót.
- Akkor mért nem tettétek meg? – a fura lény, a faliórára nézett.
- Ez egy hosszú történet, és már késő van. Pihend ki magadat. –mondta, majd eltűnt, mintha ott se lett volna.
- Ez meg mi volt?!  - rázta meg a fejét Elizabeth, majd álomra hajtotta a fejét.

*Másnap a találkozó előtt félórával*
Elizabeth éppen készülődik, amikor megcsörren a telefonja.

- Igen, ki az?
- Én vagyok az Elizabeth, Sebastian.
- Szia! Mit szeretnél?
- Csak gondoltam át jöhetnél, hogy gyakorolhassunk.
- Én is gondoltam rá, de nem tudok, Zackel van találkozóm.
- Már többet számít neked az a tuskó mint én….
- Jaj, ne mondjál már ilyeneket! Még csak most kezdek vele ismerkedni. Majd utána felugrok, megfelel?
- Persze hogy megfelel, ha neked jó úgy.
- Rendben, akkor majd utána felmegyek hozzátok. De most már leteszem, mert nem fogok oda érni időben, és Zack hazamegy…. –mondta, majd le tette a telefont. Gyorsan felkapta a gitárt, és elindult kifelé.
- Elizkép, hova mész? – kérdezte mostoha anya.
- A gitártársammal van találkozóm.
- Gyakoroltok?
- Nem éppen, de lehet hogy gyakorolni is fogunk. Mindenesetre utána még Sebastianhoz is felmegyek.
- Rendben. Viszlát Eliz!
- Viszlát Alice! – köszönt el Elizabeth, majd be csukta maga mögött az ajtót.

*Buszmegállóban*
=Nem jön…. nem jön….. nem fog jönni! Naiv voltam, hogy gondolhattam, hogy idejön,a mikor olyan gorombán viselkedtem vele mindig is. Itt az alkalom hogy töredékét visszaadja, mért ne tenné.
- Radeton! Radeton! – kiáltott Elizabeth Zacnak mi közbe futott felé,  a távolból. Majd amikor közelebb ért hozzá, a fiú vállára tette a kezét.
- Bocsáss meg, elkéstem igaz? Már menni akartál….
- Több mint 20 percet késtél….
- Bocsi! Mikor indult a busz?
- 5 perc múlva indul a miénk, még időben jöttél.
- Na, és hova meggyünk?
- Augsburgba megyünk, ha megfelel.
- Persze, megfelel! Úgy is mindig el akartam jutni oda. –mondtam mosolyogva, mire megérkezett a busz.  Föl szálltunk rá, majd elültünk egymás mellé, én ültem az ablak mellet, Zack pedig kívül, de ahelyett hogy az ablakon néztem volna ki, csak Zackre bírtam nézni. Olyan gondterhelt arcot vágott.
- Ne vágj ilyen aggodalmas arcot. Mosolyogj!
- Mosolyogjak?! Hogy tudnék mosolyogni. Már azt sem tudom hogy kell…. – mondta,  és a kezére nézett, majd rám vette a pillantását.
- Kérlek! Boldoggá tenne. Legalább próbáld meg. Mi a baj, had segítsek!- mondta, majd megfogtam a kezét.
- Sajnálom…. – mondta, majd elhúzta a kezét, és a szemét is levette rólam.  Rosszul esik hogy így bánik velem, és nem is nagyon értem. Tegnap még az ölembe hevert, most meg már megint ilyen goromba. 

Megérkeztünk. Leszálltunk.

- Most, merre?
- Csak sétáljunk,  nincs cél kitűzve.
- Rendben, úgy is jó.
- Miért hoztad a gitárt magaddal?
- Hát csak mert amikor készülődtem, akkor Sebastian felhívott….- az az arc, amit erre vágott, az a gyűlölettel teli pillantás….
- Most mi van? Miért nézel így?
- Semmi, folytasd csak.
- Tudod hogy az ilyenekkel nagyon felbosszantasz igaz?! Miért esik olyan nehezedre őszintének lenni?
- Vannak dolgok, amikről jobb ha nem tudsz….
- Köze van a múltadhoz igaz?
- Mindegy! Folytasd! Sebastian felhívott és….
- Na, igen felhívott hogy mennyek fel hozzájuk gyakorolni, de én nem tudtam mivel ide kellet jönnöm, amiért persze meg sértődött, és engesztelés képen megígértem neki, hogy felmegyek hozzá, miután hazamentünk.  Egyébként, nem is értem, mért vagytok ennyire féltékenyek egymásra.
- Nem vagyok féltékeny! De ha már itt a gitár, akkor gyakoroljunk. Tudok egy rejtett helyett a közelbe. A nagymamám itt lakot a környéken, ezért sokat játszadoztam erre fele. A közelbe van egy híd, de már nem nagyon járt oda senki, mert körbe nőtte a gaz, és a nagymamám körbeültette fával, mikor elköltözött. A házat azóta lebontották, egyedül a hidat, és a növényeket hagyták meg.
- A nagymamád nagyon fontos volt neked, igaz?
- Igen, nagyon jól megértettük egymást. A halála után kezdtem el érzés nélkül gitározni, a szüleim szerint. – mondta, mi közbe letaposta a növényt. Egy ösvényt láttam magam előtt.
- Erre? – mutattam.
- Igen.  Előre megyek, nem tudom milyen állapotban van, már rég nem jártam erre.
- Rendben. – mondtam, majd szorosan követtem. Pár percig csak a sötétben mentem utána, a kezét fogva, mikor  fényességet láttam, és megpillantottam a hidat, alatta egy kristálytiszta kis patakkal. Gyönyörű volt.
- Ez csoda szép!
- Örülök hogy tetszik! Gyere! –mondta, majd megfogta a kezemet, és felvezetett a hídra.
- Vedd elő a gitárt, és ülj le! – mondta, mire elővettem a gitárt, és leültem mellé a hídra. A napragyogóan megvilágított minket, és úgy éreztem, hogy Zack is jól érzi magát. Nagyon örültem neki, engem is boldoggá tett vele.
- Na kezdjed el játszani a verseny darabot.
- Ren…rendben! – fogalmam sem volt róla, hogy mit kell játszani, csak néztem a húrokat, és borzasztóan szégyeltem magam. Erre Zack el nevette magát… nem valami együttérző.
- Most meg mit nevetsz! Egész eddig még csak nem is mosolyogtál, akkor most ilyen mulatságos! – rám nézett, és fülig ért a szája, még is, olyan elbűvölő volt,  hogy én is vissza mosolyogtam rá.
- Jól szórakozol igaz! -  mondtam nevetve.
- Ami azt illeti. Add azt a gitár, megmutatom.

*Játszik*
Másképp játszik mint szokott. A játéka gyönyörű és meg melengeti a szívemet, de mégis titokzatos, aggodalmas, és mintha félnék valamitől miközben hallgatom.
- Így kell! Jól megfigyelted?
- Ööö…igen, persze, most már menni fog! – mondtam majd át vettem a gitárt. Nem figyeltem meg 100% hogy hogy játszik, nem is voltam túl magabiztos, de megakartam csinálni!

*Játszik*
Mint az angyalok. Gyönyörű, precíz, pontos, szív melengető játék. Hogy tanult meg ilyen szépen játszani, egy-két nap alatt?

- Jó volt, bár kicsit bizonytalan vagy. A tartás se tökéletes, de a hangok és a ritmus kiváló volt. Nem tudom hogy csináltad, de gratulálok!
- Köszi, igyekszek minél jobb lenni.  –hirtelen egy nyúl ugrott elő a bokorból. Elizabeth észre vette.
- Nézd! Ott egy nyúl! – mondta majd a nyúlra mutatott mire Zack is megfordult.
- Gyere, gyorsan! Kövessük! – mondta, majd a nyúl után futott.
- Mi, miket beszélsz?!  - kérdezte Zack nevetve, majd utána futott. Elizabeth jóval előrébb volt nála. A nyúlbeugrott a bokorba, Zackat pedig egy kéz berántotta a bokorba, úgy Elizabeth ne lásson semmit.
- Ugye nem akarsz semmit sem el mondani neki a múltadból?
- Egyelőre nem. Nem akarom felzaklatni, de nem fogok örökre titkolózni előtte.
- Ezzel felborul az egyesség, ugye tudod.
- Tudom, de nem érdekel! Úgy igazságos, ha ő választ!
- Igazad van! Most viszont meny, mert feltűnő lesz. –mondta majd, elment, Zack pedig előmászott a bokorból.
- Ááá…itt vagy! Azt hittem elmentél!
- Azt hited képes vagyok itt hagyni téged, a semmi kelős közepén?
- Megfordult a fejemben…. –mondta, majd felsegítette Zacket.  Elindult a híd felé, amikor Zack megragadta a karját.
- Gyere! Sétáljunk egy keveset, addig is pihensz.
- Rendben. –mondta Elizabeth, és megfordult. Egy ösvényen mentek végig. Az út olyan széles volt, hogy elfértek egymás mellet.
- Még nem mondtad el azt, amiért ide jöttünk.
- Mit?
- A múltadat, mi történt veled a múltba? – kérdeztem tőle, mire rá néztem. A képéről lefagyott a vigyor, és visszatért az az aggodalmas, szomorú Zack, akit megszoktam.
- Zack, nekem elmondhatod! Megőrzöm a titkodat. Ezért jöttünk ma ide, tudni akarom mit érzel!  A versenyt se nyerhetjük meg, ha nem értelek meg!
- Kit érdekel a verseny! Az csak egy verseny, ugyanolyan mint a többi! Több ezerszer indulhatsz ilyen versenyen, de az én titkom egy életre szól! Értsd meg Elizabeth, ez nagyon nehéz….
- Enged hogy segítsek! Könnyebb ha….
- Hát nem érted! Nem az vagyok akinek gondolsz!
- Hogy érted?!
- Van, van valami, amit nem tutsz rólam….
- Mond el!
- Ma nem! – mondta, majd el eresztette a kezemet, és előre ment. Miért nem mondja el nekem! Miért nem!
Oda futottam hozzá, meg rakattam a kezét, és ránéztem:

- Nem érdekel! Nem érdekel ha nem mondod el ma! De egyszer eljön majd a nap hogy őszintén, titkok nélkül beszélsz hozzám? – kérdeztem, mire ő is rám szegezte a pillantását. Azt a meglepett pillantást, amit tegnap láttam rajta a gyakorlóterembe.
- Én csak azt akarom, hogy ne rontsuk el az a szép napot! Ma… ma csak érezzük jól magunkat. Majd máskor elmondom, ígérem! – mondta, mosolyogva, majd végig simította a kezét az arcomon.
- Rendben! Hiszek neked!
- Köszönöm! Nem akarok neked rosszat, sosem akartam! – mondta, majd magához ölelt. Hirtelen hideg szellő fújt végig rajtunk. Simogatott, jó volt az érzés, a szél, a nyugalom, a csend, hogy Zack karjaiban lehettek, a szavai, az elbűvölő pillantás. Közel kerültünk egymáshoz, és a távolság megszűnt kettőnk között.  De könnyek ásztaták az arcomat a gondolattól, hogy ez nem örökre szól. Elkezdtem félni Zack sötét titkától. Zack észrevette hogy sírok, és el lökött magától.
- Na, tessék, már megint megríkatlak. Érzed hogy ez nem örökre szól igaz? Ne gondolj a sötét gondolatokra, ma, egyszer az életedben, érezd jól magad!  - mondta, majd felemelte a fejem, de én nem tudtam megnyugodni.
- Emlékszel mit kértél ma tőlem a buszon? Még is hogy tudnék mosolyogni, ha te így sírsz? – mondta rám nevetve, ami ugyan úgy meglágyított mit máskor, és felszárította a könnyeimet, abbahagytam a sírást.
- Miért? Miért érdekel hirtelen hogy mi van velem? – amit feltettem ezt a fontos kérdést, ami azóta benne van a fejembe, mióta tegnap a gyakorlóterembe összeroskadt, el lökött magától.
- Megmondtam! Erről ma nem mondok neked semmit. Jobb lesz ha megyünk, kezd be sötétedni. – mondta, majd háttat fordított nekem, és elindult a híd felé. A buszmegállóig néma csöndben mentünk egymás mellet. De ott már nem bírtam tovább, úgy éreztem meg bántottam, pedig nem akartam.
- Zack… akarom mondani, Radeton, bocsáss meg! Tudom, hogy nem akarsz rosszat, és hogy csak miattam hallgatsz, nem akartalak megbántani, bocsáss meg, ha mégis sikerült! Csak hozom a formámat…. – mondtam, mire ökölbe szorult a kezem a gitár tartón.
- Nincs semmi baj…. megértelek. Az osztály bunkója egyszer csak kedves lesz veled, és ami még furcsább hogy van egy sötét titka, amit nem akar kiadni a kezei közül…. nem hibáztatlak, én is ezt tenném a helyedbe. Természetes hogy félsz tőlem.  –nézett rám szomorúan, éppen csak egy pillanatra, majd előre fordult, és a busz is megérkezett. Fölszálltunk rá. Leültem.
- Azt hiszem jobb lesz, ha nem ülünk egymás mellé! – mondta, és elment mellettem. A szemében nem a sértődötség, ha nem az aggodalom tükröződött. Mi történik körülöttem?

Visszaértünk Mündchenbe. Leszálltunk a buszról. Zack el akart menni mellettem, nem engedhettem, a mai nap után nem hagyom, hogy úgy csináljon mintha semmi sem történt volna. Így utána kiáltottam!

- Állj meg! A mai nap után nem csinálhatsz úgy, mintha semmi sem történt volna! – egy hideg szél fújt végig rajtunk, mintha csak az érzéseinket tükrözték volna. Harag, sötétség, félelem volt benne, ami meg erősítette az érzéseinket. De Zack nem fordult meg, nem akart rám nézni.
- Sajnálom Hurgh, de így lesz neked a legjobb! A mai nap egy hiba, egy félreértés volt. A titkomat soha senki sem tudhatja meg! – mondta majd elindult hazafelé, otthagyott egyedül a kétségeimmel.  A másik oldalról Sebastiant láttam felém jönni. Amikor megláttam, elszabadultak az érzéseim, és nem tudtam őket irányítani.  Oda futottam hozzá, és szorosan át öleltem, és zokogni kezdtem!
- Úgy örülök hogy legalább te nem hagysz el engem!
- Elizabeth mi a baj?
- Nem hagysz egyedül soha? – kérdeztem, majd belenéztem a szemébe.
- Nem, soha nem hagylak egyedül! Ne sír! Ki bántott? Az a tuskó igaz? – én erre még keservesebb sírásba kezdtem, mire az eső is esni kezdett.
- Na, gyere föl, majd ott mindent elmesélsz!
- Igen, mennyünk! – mondtam, le törölve könnyeimet.  Mire fölértünk Sebastian szobájába, már teljesen megnyugodtam, de a fájdalmam még ugyan úgy megvolt, amiért Zack nem bízik meg bennem. Olyan szép volt ez a nap vele, miért kellet így elrontania?! Nem, nem is érdekel! Nem fogok többet rá gondolni. Csak a zenére fogok koncentrálni, és hogy megnyerjük a versenyt! Semmi más nem érdekel.
- Bocsáss meg Sebastian!
- Miért kéne meg bocsátanom? – kérdezte, mi közbe leült mellém az ágyra.
- Amiért így rád szabadítottam az érzéseimet.
- Ó, ugyan már! Barátok vagyunk nem, és mire valók a barátok!
- De nem akarlak kihasználni!
- Egyszer lehet hogy majd én foglak téged „lelki szemetesnek” használni.  Hagyd ezt a butaságod, inkább meséld el mi volt az ami így felzaklatott.
- Nem, nem akarlak ezzel fárasztani.
- Eliz, engem érdekel mi van veled! – mondta, mikor megfogta a kezemet.
- Se…Sebastian!
- Mond, mond csak, mi történt!
- Az elején minden mese szépen indult. Kedves volt hozzám és egy csoda szép helyre vitt, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Egy nyulat üldöztünk, amikor egy ösvényen kezdtünk sétálni, és ott volt egy mondatom… egy mondatom, amit nem kellet volna mondanom, mert mélyen a szívébe vágtam vele, és onnantól kezdve úgy viselkedett vele, ahogy mindig is szokott.
- Ezért fölöslegesen sírtál. Ez a fickó nem érdemli meg a könnyidet.
- Igazad van Sebastian. Mostantól csak a gitárra akarok koncentrálni, ezért kérlek segíts hogy minél jobb lehessek!
- Igenis, úrnőm! – mondta nevettve!
- Akkor kezdjük, és elég a könnyekből! Az a lány leszek, aki régen is voltam, és nem foglalkozom többet ezzel az idiótával! – mondtam nevetve.
- Ez a beszéd, ez az az Elizabeth, akit megismertem! – mondta mosolyogva, majd elővette a gitárt, és a kezembe nyomta,
-  Most pedig, játssz valamit!
- Nem! Sebastian, veled akarok játszani, a verseny darabot!
- Biztos vagy benne? A duettezés még nem megy olyan jól, és a verseny darabot még sosem próbáltuk.
- Épp ezért, épp itt az ideje.
- Rendbe, ha te így szeretnéd. – mondta, mire elővette a trombitáját.

*Játszanak*

% ELizabeth… annyira más a játékod. Máskor élettel teli, frissitő, most viszont elszomorító, és haragos. Nem tudod elfelejteni többet…. már be ette magát a szívedbe, és ilyenképp ott is marad. %
Nem tudom elfelejteni őt, és ez a játékomon is meglátszik. Látom Sebastianon, hogy rosszul esik neki.

- Na, nem is volt olyan rossz. Bár más volt mint szokott, de ügyes voltál, mint mindig.
- Köszi! Tényleg más volt, mint általában. – mondtam, majd rá néztem az órára.
- Jaj ne, már ennyi az idő! Bocsáss meg, de mennem kell!
- Nem maradnál itt vacsorára? A szüleim ma nem jönnek haza, Berlinbe mentek egy üzleti ügy miatt.
- Végül is, maradhatok! Fel hívom Alicet, hogy tovább maradok!
- Örülök hogy maratsz! Köszönöm!
- Semmiség! – mondtam, mi közbe hívtam Alicet.
- Igen, ki az? –kérdezte Alice a vonal másik végén.
- Én vagyok az, Elizabeth. Azért hívlak, hogy kicsit tovább maradok, mert Sebastian meghívott vacsorára.
- Rendben, jó mulatást, és nem kell sietned, érezd jól magad! Szia!
- Rendben, köszi Alice, Szia! –mondtam, majd letettem a telefont az ágyra.
- Mehetünk! – mondtam, majd megfogtam Sebastian kezét, aki levezetett a lépcsőn, az ebédlőbe. Meg terített gyorsan, és mint valami komornyik felszolgált minden féle finomságot. Majd leült velem szembe.
- Na, hogy tetszik, meg van elégedve, hölgyem?
- Természetesen, ez gyönyörű! – Tényleg gyönyörű volt. A terítő gyönyörű izzó szenvedélyes vörös színű volt, és az asztal közepén egy csokor gyönyörű szép illatos fehér rózsa. Még a tálak, tányérok, evőeszközök is gyönyörűek voltak. A tálaknak, tányéroknak az oldalára idézetek voltak írva, míg az evőeszközöket rózsák díszítették, ami remekül passzolt az asztalon lévő rózsákhoz, és az ételek is kifogástalanok voltak.  Rengeteg féle étel volt, és tényleg királylánynak éreztem magam az asztal előtt.
- De Sebastian, honnan került elő ez a sok étel?
- Már csak természetes, hogy képesnek kell lennem ilyesmire, ha egy olyan szép lány ül az asztal másik végén, mint kegye! – mondta mosolyogva, mire elnevettem magam.
- Ó igen, hát akkor kezdjük is a vacsorát, uram!
- Megtisztel, madam! – mondta nevetve.
- Jó étvágyat!
- Jó étvágyat,  úrnőm!

*Mikor befejezték a vacsorát*
- Jóllakott, felség?
- Igen, köszönöm, minden kifogástalan volt! Csodás este volt.
- Csak mert ön is itt volt!
- Remélem a takarításban már nem kell kivennem a részemet
- Természetesen nem szeretném, ha elfáradna kisasszony!
- Rendben, akkor megyek és összepakolok! – mondtam nevetve, majd felindultam a lépcsőn. Valóban pakolni indultam, de annyira fáradt voltam, hogy inkább le dőltem az ágyra, és elaludtam. Pár perccel később, Sebastian jött fel a lépcsőn, és meglátta, ahogy az ágyában fekve, alszok.
- Hát elaludt a kishölgy! Milyen kedves arca van! Nem zavarhatom az álmát. Itt a telefonja, fel hívom Alicet, hogy ma nálunk alszol.
-Alice az?
-Igen, én vagyok. Sebastian?
- Igen. Azért hívom, mert Elizabeth ma itt alszik, ha nem probléma.
- Nem. Örülök, hogy egy olyan rendes fiúval van, mint te, nem pedig azzal az undok Zackkel.
- Én is örülök, viszlát!
- Viszlát!
Mondta, majd ki nyomta a telefont.
- Ezzel megvolnánk. – mondta, majd levetkőzött.
- Ma kit alszok a kanapén, aludj te nyugodtan az ágyban. – mondta, majd le ment a lépcsőn, és lefeküdt a kanapéra, ahol pár perc múlva el aludt. Viszont Elizabeth fel ébret. 
- Hol….Hol vagyok? Mennyi az idő? – kérdezgette Elizabeth, majd rá nézett az órára. Mirre rá jött hogy hol van, és hogy mennyi az idő.
- Jézusom! Én Sebastiannal töltöttem az éjszakát! – magmellé nézett, látta hogy senki sincs mellette.
- Ma nem hallottam azokat a furcsa hangokat. Vajon mi ennek az oka, és hol van Sebastian? Sebastian, Sebastian! –  kiabálta, Sebastiant keresve. Elindult lefelé a lépcsőn, és megpillantotta a kanapén alvó Sebastiant.
- Képes voltál a kanapén aludni, csak mert egy hívatlan vendég betolakodott az ágyadba? Szörnyű vagy…. felkelthettél volna.
- Mi értelme lett volna? Menny vissza, és aludjál. Nem hogy örülnél, hogy van egy nap amikor nem hallasz hangokat, vagy azt a fura lényt keresed, akit tegnap láttál?
- Honnan tudsz róla? – kérdeztem megrémülve, mire ő elnevette magát.
- Csak vicceltem! Menny föl, és pihend ki magadat.
- Rendben, és köszi hogy át adott az ágyat.
- Ó, hagyjuk már, csak menny….
- Rendben, jó éjt!
- Jó éjt!

 Korán keltem az nap reggel. Igyekeztem eltenni a gitárt, és mielőbb elszerettem volna menni haza, még mielőtt Sebastian felkel. Tudtam, hogy a helyzet így is, épp elég félreérthető. Csak hogy, Sebastian is felkelt, és miközben a gitárt tuszkoltam bele a gitár tartóba, Sebastian is feljött a lépcsőn, be a szobába.

Már mész is, Elizabeth?
Igen, azt hiszem ideje lesz indulnom.
Legalább reggeliz meg.
De hát Sebastian... mindjárt kezdődik a gitár órám, és még haza is kell mennem.
Ha nem eszel, akkor nem fogsz tudni a gitározásra összpontosítani.
Jól van.... meggyőztél. - elmosolyodtam, majd elindultam az ebédlő felé. Tojást sütött nekem, megettem, majd megfogtam a gitárt, és egy rövid búcsúzkodás után elindultam a gitár órámra.

Út közbe, végig Zacken, és a tegnapi napon járt az eszem. Bár tegnap azt mondta, hogy úgy tesz mintha a tegnapi nap meg sem történt volna, az azért még is csak lehetetlen. Valami változni fog biztosan. Hibának érzi, pedig nem is csinált semmit. Egyre jobban idegesít... azt hiszi, csak neki vannak problémái, pedig másnak is vannak problémái. Önzően mindig csak magára gondol, és közben úgy tesz, mintha érdekelné, hogy mit érzek. Mindig is bunkó volt velem, de a tegnapi nappal be telt a pohár! Elég volt!

Miközben, mind ez átfutott az agyamba, beértem gitár órára. A gitár tanárunk épp nem volt bent. Azt hittem korán jöttem, vagy elkéstem, mert ahogy a gitár teremhez közeledtem, egy hangot sem hallottam. Majd mikor beléptem az ajtón, megpillantottam Zacket, a gitár nyakára támaszkodva. Megint ez az érzés... az az erős késztetés, hogy segítsek rajta. Mi bántja ennyire? A szívem is meg szakad, ahogy csak ránézek.

Zack...
Elizabeth...
Jól vagy? - a gitárt a kotta tartó előtti széknek támasztottam, majd a sajnálatom túl szárnyalta a haragomat, és közelebb léptem hozzá.
Nem számít.... ne haragudj a tegnapiért. Tudom, hogy megbántottalak. Bocsáss meg nekem! - mondta, alig hallható, lágy hangon. A teste mintha magától mozgott volna, olyan lágy, és erőtlen volt. Megragadta az oldalamat, a fejét pedig a hasamnak támasztotta. A gitár, alig halható hangon zuhant a földre.
Zack... mi van veled?
Tudom, hogy furcsa vagyok, tudom, hogy nem értesz, és azt is tudom, hogy csak segíteni akarsz, de ez egy olyan dolog, amiben se te, se senki más nem fog tudni segíteni. A hibát pedig én okoztam, és mindenki egye meg amit főzött... 
Zack... miről van szó? Megijesztesz.
Nem kell félned... viszont: tartsd magad távol Sebastiantól!
Miért?
Tudom, hogy kedvesnek tűnik, de igazából nem az, akinek gondolod! Bízz bennem, és ne hidd el, egyetlen egy szavát sem!
Most miért mondod ezt?
Mert Sebastian gonosz! Tudom, hogy gonosz! - a szavai erőteljesen hangzottak, és az oldalamat is erősebben fogta, már szinte fájt.
Nem ismered őt! Eressz! - kiáltottam, és levetettem magamról a kezeit. - Ugye nem gondolod, hogy a tegnapi után, még valaha is hallgatni fogok rád! Nem érdekel a véleményed... Sebastian volt az aki tegnap meghallgatott, aki lelki támaszt nyújtott, én nem te! Akkor ne hogy azt hidd, hogy kettőtök közül, valaha is téged választanálak!

*Folytatás Hamarosan*
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés